Mert hát persze nekem is van, neked is van Piri néninek is van, mindenkinek van egy koronavírusos sztorija. Mivel az enyém úgy néz ki happy enddel zárul - lekopogom gyorsan - gondoltam megosztom a nagyközönséggel. 

Na most aki eddig nem tudta volna én a turizmusban dolgozom, egy olyan helyen ahol a turizmuson kívül nemes egyszerűséggel semmi sincs ha csak nem szeretnél kecskepásztor lenni vagy aleo vera farmon kapálgatni (kell-e az aloe verát kapálgatni?). Mert ez Fuerteventura. Majdnem minden a turizmus köré van építve. Amikor aztán először felröppent a hír hogy ez a nyavaly elindult Kínából és megállíthatatlanul terjed, itt jó spanyol szokáshoz híven nem igazán vették komolyan. Mentek a viccelődések, kicsit megcsappant a C- vitamon készlet a patikákban, az egyetlen talán komolyabb történés egy meeting volt ahol összegyűltünk tízen vezetők, hogy eldöntsük ezzel majd akkor foglalkozunk ha ideér. Rendben, folyt tovább a munka, animáltunk készültünk a karneválra. Egyik reggel szintén meetingre hívtak, ott bemutattak egy új protokolt: miképpen járjunk el ha a hotelünkbe fertőzöttet regisztrálunk. Oké, átvettük, megnéztük, megértettük. Majd egyszercsak felpörögtek a dolgok. Egyik reggel arra ébredtem, hogy újabb meetingem van, na mondtam is magamban újabb ejárási protokol és igazam lett. Hogy kell kezet mosni, ne másszunk egymás szájába és a többi. Mentek a viccelődések, ám az asztal egyik végére azért mégis valaki halkan megkérdezte, jó  jó de mi lesz ha ide is elér és bezárunk? Nem, nem fog ide elérni, ugyan már itt vagyunk a világ végén és amúgy is mi spanyolok lábon kihordjuk le sangriázzuk, napfény, optimizums, boldogság. A következő napok egyetlen nagy tragédiája az volt, hogy lefújták a karnevált amire az egész sziget már hetek őt készült. Teljes elkeseredés volt, hogy nem tudták felvenni a gondosan kiválasztott jelemzüket, nem lehettek csirkék, rendőrök, pochantas na meg hát a nagy grillezés. Még emlékszem is amikor felhívtam anyukám és megkérdezte itt mi a helyzet van e már hisztéria és félelem, én meg azt válaszoltam: Hát itt az egyetlen hiszti azért megy mert lefújták a karnevált. Ez történ március 12.-én délután. Pénteken reggel aztán megint meeting, már meg sem lepődtem, azon már viszont igen amit mondtak. Mindenki zavartalanul dolgozik tovább, várjuk, hogy mi lesz. A szigeten regisztráltak 3 fertőzöttet, északon nem nálunk, nincs pánik, nyomás munka van. Lement egy teljesen átlagos péntek, én meg rettentő boldogan zuhantam az ágyba azzal a tudattal, hogy holnap nem dolgozom... francokat. Telefoncsörgésre ébredek, meg üzenetre hogy meeting. Hát mondom, ezt nem hiszem el. Aznap reggel közölték velem, hogy minden olyan programot legyek szíves megszüntetni amik közben a vendégek egymáshoz érhetnek vagy megfogják ugyanazt a tárgyat. Meghallgattam felfogtam, elmondtam egy hosszú szitkot magamban, hogy mégis mi a bánatért szombat reggel közlik ezt amikor tudják, hogy a következő heti programot mindig pénteken csinálom. Na mindegy. Letettem a seggem az irodai gépem elé és nekiálltam átírni az eeeeegész programot majd rájöttem, hogy gyakorlatilag félig le is húzhatom az animácót a klotyón. Alig lettem kész a programmal, kinyomtattam 10 példányban, színesbe, feketébe, nagyba , kicsibe , cukormázzal, diétás... hogy délután közöljék velem egy újabb meetingen(!), hogy minimálisra kell csökkentenem az animációt a hotelben. Én itt már nagyon szart szimatoltam a palcsintába és annyit feleltem illetve kérdeztem, hogy oké de ennyi erővel meg is szűntethetem illetve hogy mint mondjak a csapatomnak. A válasz az volt semmit, mert nem fogunk bezárni és ilyesmik csak nem érintkezhetünk a vendégekkel. Ühüm. 

A vasárnap csendes várakozással telt, mindenki nagyokat pislogva várta, hogy mi lesz. Aztán hétfő reggel... 8 óra alatt megfordult a világ körülöttünk. Kétszer!

Mire keltem reggel? Naná, hogy meetingre! Felmentem meghallgattam ismét, hogy mindent minimálisra csökkentünk, ezért bezárjuk a szálloda egyes részeit, hivatalosan is befellegzett az animációnak de nem zárunk be. Mire leértem és összehívtam a csapatomat, hogy elmondjam neki a helyzetet megcsörrent a telefonom, hogy azonnal repüljek fel ismét az irdába. Sürgős meeting. Turbó vissza az officba. A szállodaláncunk szállodái bezárnak, de mi nem ugyanis hozzánk gyűjtük majd össze a turistákat a többi hotelből. Még mindig mindenki nagyon nyugodt és optimista. Leérek a színházba szóra nyitnám a számat megint hívnak. Itt már erős késztetést éreztem, hogy meghúzzak egy rumos üveget a bárba és még csak délután három óra volt. Egy pillanattal később kiderült mi is bezárunk de(!) mi csak három hét múlva. Egy óra múlva pedig megjelent a két koordinátorunk papírokkal és én akkor már tudtam, hogy itt kerül pont a történet végére. Öröm az ürümben, hogy nem kirúgtak minket, helyett befagyasztották a szerződésünk a spanyol államtól pedig megkapjuk a fizetésünk nagyrészét minden hónapban a vészhelyzet fennálltáig. Nem is ez volt akkor a legnagyobb probléma, hanem hogy aznap közölték is: mennünk kell a hotelből (igen, most jut eszembe, hogy egy a történet szempontjából igen fontos dolgot felejtettem el mondani miszerint mi a hotelben laktunk), és minél hamarabb annál jobb. Jött a kérdés, hogy de mégis hova a bánatos pi... na szóval, hogy mégis hova? Hát a legjobb lenne ha mindenki a saját házatájára. Ami a mi csapatunknál: Hollandia, Olaszország és Magyarország. 

Na mármost ami teljesen világos volt, hogy az olasz lány csak rendkívül macerásan tud hazamenni, azonban én és a holland fiú bizakodóak voltunk. Leültünk hát jegyeket keresni, láttam rajtuk, hogy azért mostmár kezdenek megijedni így kibontattam (végre!) egy üveg bort, na ugye se lesz már alkalmunk meginni hát tessék. Rövid időn belül azonban rájöttünk hogy a magyar forint stabilabb lábakon áll mint a mi hazajutási teoriárink. Most szeretném ha elképzelnétek, amint szeretnétek egy jegyet venni az általatok legeslegjobban imádott énekesetek koncertjére. Meg van nyitva vagy 6 böngészőfül, plusz ott a mobilod, lázasan frissítesz mindent és nézed ahogy fogynak a jegyek, betelnek a helyek. Na ez pontosan így volt nálunk is, megspékelve azzal, hogy óráról órára törölték a járatokat. Rákérdeztem, hogy de azért most mégis mi a garancia arra, hogy a mi járatainkat nem törlik, amikor már elköltük itt ezer eurót mindenféle átszállással. Némi csönd után jött a válasz: Semmi. Értem, tehát tulajdonképpen teljes lutri, vagy esetleg hívjam Marika nénit egy kis ráolvasásért biztos ami tuti alapon. Három órán át bújtuk a légitársaságokat, hajókat kerestünk léggömböt bármit, közben meg jöttek a hírek folyamatosan: ezt törölték, ezt lezártak, onnan nem lehet menni, ez betelt...

Aztán megjött a hír éjfélkor lezárják Ferihegyet. Hazacsörögtem, hogy most ez akkor rám nézve mit jelent. Senki nem tudott mondani semmit, merthogy román útlevelem van de magyar személyim, illetve magyar lakcímem, de mindenki nagyon mondogatta, hogy csak magyar állampolgárok. Felhívtam hát erdélyt, ahol persze azt mondták mint román állampolgár szeretettel várnak egy 2 hetes önkéntes karanténra. Kérdésemre miszerint azt román bejelentett lakcím hiányában mégis hol töltsem le azt felelték hát majd azt akkor ott kitaláljok. Ühüm. Közben a szomszéd szigeten is ment a botrány mert már a kettős állampolgárokat sem engedték fel a wizzair budapesti járatára. Ekkor pedig én eldöntöttem,  hogy miért is rohannék én akkor haza? Lecsuktam a gépem, lementem egy kávéért, miközben összefutottam a közben már az idegességtől lassan darabokra hulló olasz lánnyal. Ő beléphetne a saját országába persze, a kérdés csak az hogy a bánatba jusson el odáig tekintve hogy minden óráról órára változik, törlik a gépeket, lezárják a reptereket. Minden kertelés nélük nekiszegeztem a kérdésem: Mond, tulajdonképpen te haza akarsz menni ebben a rettenet kaotikus helyzetben? Elkerekedett szemekkel nézett rám egy pillanatig, majd láttam hogy hirtelen ő is átlátja ezt az egészet és végül hevesen megrázta a fejét. Nem, nem akar. Annyira bizonytalan és kaotikus minden, hogy ő legszívesebb itt maradna amíg egy kicsit tisztábban látunk mindent. Elvigyorodtam. Hát akkor ezt eldöntttük. Maradunk.

Jó de hol? Hogyan? Albi kell, de most, huh. Ötletünk miszerint mi maradunk a süllyedő turizmushajón nemes egyszerűséggel szétkürtöltük a hotelben. Az arcok fenomenálisak voltak, mindenkinek fül érte a szája amikor megtudták, hogy ez a két hibbant animátorlány itt marad amikor mindenki rohan haza. Ugyanebben a pillanatban mindenki segíteni akart. Egy óra alatt hat telefonszámot kaptunk akinél tudunk albérletért érdeklődni, plusz felajánlottak fuvart a költözéshez és egy két vészhelyzetkanapét ha nem jönne össze semmi. Emlékszem néztünk egymásra S.-val az olasz lánnyal és nem akartuk elhinni ami történik. Este nyolc körül elkezdtük felhívni a telefonszámokat, miközben én is írtam minden magyar ismerősömnek itt Fuerteventurán és néhány facebook csoportba is. Másnap reggelre lett albérletünk. Itt szeretném még egyszer  megköszönni ennek a rengeteg hihetetlen embernek akik között volt olyan aki alig ismert minket és mégis segítséget ajánlottak! 

Reggel aztán lett egy lakásunk, ahol most én és az olasz lány a helyzethez képest felhőtlenül elvagyunk. Itt maradtunk Costa Calmában, heti egyszer járunk bevásárolni, nézzük a teraszról ahogy nő a fű és mivel nincs mit csinálni hát elkezdtünk edzeni. Feltett célunk, hogy amikor a karantén után mindenki gömb alakkal lép ki a lakásból akkor mi legyünk az ellenpélda. Működik az olasz magyar konyha fusion is és találtunk egy vizipipát is. Lehetne sokkal sokkal rosszabb is ezért hálás vagyok, hogy nekünk egy ilyen  szerencsés és jó forgatókönyv jutott.