5 + 1 pillanat amikor rendesen berezeltem utazás közben
Mint nőként egyedül utazó próbálom azt hangsúlyozni, miért nem félek útközben, honnan merítem a bátorságot, hogy idegenek kanapéján aludjak vagy stoppoljak. Igyekszem a pozitív dolgokat és történéseket kiemelni de ez nem azt jelenti, hogy soha nem ijedtem meg vagy nem kerített hatalmába a félelem út közben. Több olyan alkalom is volt amikor meglódult a szívverésem vagy lefagyva álltam egy szituációban. Jöjjön most ezekből egy válogatás a teljesség igénye nélkül.
No English just Italiano!
Épp úton voltam Olaszország felé, de aznap eset elakadtam nem messze a határtól. Egyszerűen hiába mosolyogtam, táncoltam és integettem a hüvelykujjammal aznap délután már senki sem vett fel, így az éjszakát egy parkolóban töltöttem a hálózsákomban aludva. Reggel aztán újult erővel próbálkoztam ismét és tíz perc múlva meg is állt egy fiat punto benne két fickóval. Én meg... beszálltam! Egy pillanattal később kiderült, hogy egy mukkot sem beszélnek angolul úgyhogy a térképen elmutagattam, hogy Udine felé mennék mert Velencébe tartok. Bólogattak miszerint felfogták és mielőtt elindultunk volna nagylelkűen feltekerték a fűtést ami nagyon nagyon jól esett az esti hidegben átfagyott végtagjaimnak. Körülbelül másfél órás út után aztán megláttam a pálya mellett a táblát: Udine 500 méter. Felvettem a kabátomat, elkezdtem fészkelődve, gondolván hamarosan kitesznek valahol. Fogytak a méterek már rég át kellett volna mennünk a másik sávba, hogy lehajtsunk. Ekkor már kezdtem kicsit bepánikolni. Aztán egyszer csak elhagytuk a lehajtot és téptünk tovább az sztrádán. Az én fejemben legalább 342 féle forgatókönyv játszódott le egy pillanat alatt és egyik sem végződött jól. Kissé rémült arccal megkopogtattam az ablakot magam mellett és annyit kérdeztem:
- Udine?! - erre mindketten (a vezető is!) hátrafordultak az ülésben és értetlenül bámultak rám majd visszakérdeztek: Venezia?! - az anyós ülésen ülő fickó hevesen gesztikulálva mutogatott kettejükre majd azt mondta: - Bologna! - majd rám mutat és végül az ablakra. - Venezia! - visszafojtott lélegzettel összeraktam a képet. A két fickó Bolognaba megy és engem gond nélkül leszállítanak Velencéig, csak nem tartották fontosnak, hogy mindezt közöljék velem. Visszasüppedtem az ülésbe és boldogan vigyorgtam kifelé, hiszen egy stoppal meg tudtam tenni több mint 200 kilométert.
Te is a buszon vagy? Nem én az Eiffel-torony alatt sétálok miért?
Egy 9 napos buszos kiránduláson voltam még középiskolás koromban amikor is perceken múlt, hogy ott hagynak Párizsban. Szokásomhoz híven nem tartottam a többséggel és inkább egyedül járkáltam a belvárosban, kitöltve a kapott három órás szabad programot. Mint később kiderült én voltam az egyetlen aki képes volt ennyi időt eltölteni a szerelem városában mindenki más előbb ért vissza a buszhoz így a csoportvezető úgy gondolta ideje tovább állni. Én ekkor éppen a bizsu nyakláncok között válogattam a bazárban miközben egy bagettet majszoltam a másik kezemben. Ekkor csörögött a telefonom. Az egyik srác volt az a buszról akivel röviddel indulás után számot cseréltünk. Némi hezitálás után megkérdezte: A buszon vagy? Én lemerevedtem az árus előtt és ijedten az órámra néztem. Még legalább fél óra volt a megbeszélt indulásig. Miért kellene a buszon lennem? Hebegve habogva elmondtam a fiúnak, hogy az Eiffel-torony alatt vagyok és vásárolok, a válasz pedig ez volt: Óh! Oké! Jó jó! Akkor szólok, hogy álljanak meg és várjanak! Lelki szemeim előtt már láttam ahogy a busz kifordul a parkolóból én meg itt maradok Párizsban némi apróval meg egy bagettel. Vicces és egyben azért szomorú is belegondolni, hogyha neki nem tűnik fel, hogy nem vagyok a buszon akkor lehet, hogy simán otthagytak volna.
Én és a török rendőrség
Nem, nem letartoztattak. Én voltam az áldozat ugyanis életemben először megtámadott valaki hátulról miközben a parton sétáltam. Önkéntes voltam Törökország déli részen egy kis faluban. Szabadidőmben szinte mindig a parton lógtam így a hullámok és a homok miatt nem hallottam, hogy valaki jön mögöttem. A következő pillanatban már éreztem hogy rettenetes súly nehezedik a nyakamra és a vállamra egy másodperccel később már a homokban a kövek között verekedtem egy török fiúval. Az agyam úgy pörögött mint még soha. Mindent át tudtam gondolni egy szempillantás alatt. Például eszembe jutott, hogy leüthetném egy kővel, de féltem attól, hogyha esetleg meghal vagy komolyan megsérül még én kerülök bajba. A parton senki sem volt rajtunk kívül én külföldi vagyok ő pedig a saját országában van, hogyan tudnám bizonyítani, hogy önvédelem volt. Kiabálhatnék de minek, senki sincs itt. Egy dolog volt amit tehettem, hogy ellenállok és ahogy csak tudom megnehezítem a dolgát. Őrület nem? Mennyi minden lejátszódott bennem és nem telt el egy másodperc sem. Óriási szerencsém volt, vagy csak túl nehéz feladatnak bizonyultam de feladta. Felkapta a telefonom amit közben elejtettem és elrohant. Én pedig rohantam a másik irányba egészen a lakásomig ahol felhívtam a mentorom ő pedig azonnal kocsiba ült és eljött értem. Elmentünk a rendőrségre ahol rendkívül segítőkészek és figyelmesek voltak velem. A mai napig hálás vagyok nekik amiért ennyire támogattak. Egy héttel később meglett a támadóm (aki később 1 év börtönt kapott) és a telefonom is.
Tilosban a saját szülővárosomban
10 év után 2016 decemberében végre újra elutaztam Kolozsvárra és a 4 napos kirándulásomból 11 napos kényszerpihenő lett. Mivel repülőjárt csak kétszer van egy héten, inkább a vonatot választottam annak ellenére, hogy több mint 10 óra az út. Szerencsére elég jól bírom a hosszú utakat vonatozni pedig kifejezetten szeretek és hát izgatott is voltam hiszen 10 év után ismét Kolozsváron leszek! Sötétedés után értünk a határral amikor is két magyar határőr kikapta a kezemből a személyimet és közölték, hogy nem léphetek be Romániába. Megfagyott az ereimben a vér. Ott ültem egy tömött vonaton este fél tízkor és hallgattam ahogy arról vitatkoznak, hogy most le kell e szállnom vagy sem. Elképzeltem ahogy ledobnak a vonatról és az éjszakát a határon kell töltenem egy bódéban. Végül is beengedtek mondván a saját országomba be kell engedniük de készüljek fel arra, hogy visszajönni Magyarországra már nem fogok tudni ezzel a személyivel. Pörögött az agyam, vagy visszafordulok most vagy tovább megyek és majd lesz valami. A majd lesz valami (ideiglenes sürgősségi útlevél igénylés) mellett döntöttem. Úgy látszik ennyi idő után Kolozsvár nem akart egykönnyen elengedni.
Épp úton voltam Olaszország felé, de aznap eset elakadtam nem messze a határtól. Egyszerűen hiába mosolyogtam, táncoltam és integettem a hüvelykujjammal aznap délután már senki sem vett fel, így az éjszakát egy parkolóban töltöttem a hálózsákomban aludva. Reggel aztán újult erővel próbálkoztam ismét és tíz perc múlva meg is állt egy fiat punto benne két fickóval. Én meg... beszálltam! Egy pillanattal később kiderült, hogy egy mukkot sem beszélnek angolul úgyhogy a térképen elmutagattam, hogy Udine felé mennék mert Velencébe tartok. Bólogattak miszerint felfogták és mielőtt elindultunk volna nagylelkűen feltekerték a fűtést ami nagyon nagyon jól esett az esti hidegben átfagyott végtagjaimnak. Körülbelül másfél órás út után aztán megláttam a pálya mellett a táblát: Udine 500 méter. Felvettem a kabátomat, elkezdtem fészkelődve, gondolván hamarosan kitesznek valahol. Fogytak a méterek már rég át kellett volna mennünk a másik sávba, hogy lehajtsunk. Ekkor már kezdtem kicsit bepánikolni. Aztán egyszer csak elhagytuk a lehajtot és téptünk tovább az sztrádán. Az én fejemben legalább 342 féle forgatókönyv játszódott le egy pillanat alatt és egyik sem végződött jól. Kissé rémült arccal megkopogtattam az ablakot magam mellett és annyit kérdeztem:
- Udine?! - erre mindketten (a vezető is!) hátrafordultak az ülésben és értetlenül bámultak rám majd visszakérdeztek: Venezia?! - az anyós ülésen ülő fickó hevesen gesztikulálva mutogatott kettejükre majd azt mondta: - Bologna! - majd rám mutat és végül az ablakra. - Venezia! - visszafojtott lélegzettel összeraktam a képet. A két fickó Bolognaba megy és engem gond nélkül leszállítanak Velencéig, csak nem tartották fontosnak, hogy mindezt közöljék velem. Visszasüppedtem az ülésbe és boldogan vigyorgtam kifelé, hiszen egy stoppal meg tudtam tenni több mint 200 kilométert.
Te is a buszon vagy? Nem én az Eiffel-torony alatt sétálok miért?
Egy 9 napos buszos kiránduláson voltam még középiskolás koromban amikor is perceken múlt, hogy ott hagynak Párizsban. Szokásomhoz híven nem tartottam a többséggel és inkább egyedül járkáltam a belvárosban, kitöltve a kapott három órás szabad programot. Mint később kiderült én voltam az egyetlen aki képes volt ennyi időt eltölteni a szerelem városában mindenki más előbb ért vissza a buszhoz így a csoportvezető úgy gondolta ideje tovább állni. Én ekkor éppen a bizsu nyakláncok között válogattam a bazárban miközben egy bagettet majszoltam a másik kezemben. Ekkor csörögött a telefonom. Az egyik srác volt az a buszról akivel röviddel indulás után számot cseréltünk. Némi hezitálás után megkérdezte: A buszon vagy? Én lemerevedtem az árus előtt és ijedten az órámra néztem. Még legalább fél óra volt a megbeszélt indulásig. Miért kellene a buszon lennem? Hebegve habogva elmondtam a fiúnak, hogy az Eiffel-torony alatt vagyok és vásárolok, a válasz pedig ez volt: Óh! Oké! Jó jó! Akkor szólok, hogy álljanak meg és várjanak! Lelki szemeim előtt már láttam ahogy a busz kifordul a parkolóból én meg itt maradok Párizsban némi apróval meg egy bagettel. Vicces és egyben azért szomorú is belegondolni, hogyha neki nem tűnik fel, hogy nem vagyok a buszon akkor lehet, hogy simán otthagytak volna.
Én és a török rendőrség
Nem, nem letartoztattak. Én voltam az áldozat ugyanis életemben először megtámadott valaki hátulról miközben a parton sétáltam. Önkéntes voltam Törökország déli részen egy kis faluban. Szabadidőmben szinte mindig a parton lógtam így a hullámok és a homok miatt nem hallottam, hogy valaki jön mögöttem. A következő pillanatban már éreztem hogy rettenetes súly nehezedik a nyakamra és a vállamra egy másodperccel később már a homokban a kövek között verekedtem egy török fiúval. Az agyam úgy pörögött mint még soha. Mindent át tudtam gondolni egy szempillantás alatt. Például eszembe jutott, hogy leüthetném egy kővel, de féltem attól, hogyha esetleg meghal vagy komolyan megsérül még én kerülök bajba. A parton senki sem volt rajtunk kívül én külföldi vagyok ő pedig a saját országában van, hogyan tudnám bizonyítani, hogy önvédelem volt. Kiabálhatnék de minek, senki sincs itt. Egy dolog volt amit tehettem, hogy ellenállok és ahogy csak tudom megnehezítem a dolgát. Őrület nem? Mennyi minden lejátszódott bennem és nem telt el egy másodperc sem. Óriási szerencsém volt, vagy csak túl nehéz feladatnak bizonyultam de feladta. Felkapta a telefonom amit közben elejtettem és elrohant. Én pedig rohantam a másik irányba egészen a lakásomig ahol felhívtam a mentorom ő pedig azonnal kocsiba ült és eljött értem. Elmentünk a rendőrségre ahol rendkívül segítőkészek és figyelmesek voltak velem. A mai napig hálás vagyok nekik amiért ennyire támogattak. Egy héttel később meglett a támadóm (aki később 1 év börtönt kapott) és a telefonom is.
Tilosban a saját szülővárosomban
10 év után 2016 decemberében végre újra elutaztam Kolozsvárra és a 4 napos kirándulásomból 11 napos kényszerpihenő lett. Mivel repülőjárt csak kétszer van egy héten, inkább a vonatot választottam annak ellenére, hogy több mint 10 óra az út. Szerencsére elég jól bírom a hosszú utakat vonatozni pedig kifejezetten szeretek és hát izgatott is voltam hiszen 10 év után ismét Kolozsváron leszek! Sötétedés után értünk a határral amikor is két magyar határőr kikapta a kezemből a személyimet és közölték, hogy nem léphetek be Romániába. Megfagyott az ereimben a vér. Ott ültem egy tömött vonaton este fél tízkor és hallgattam ahogy arról vitatkoznak, hogy most le kell e szállnom vagy sem. Elképzeltem ahogy ledobnak a vonatról és az éjszakát a határon kell töltenem egy bódéban. Végül is beengedtek mondván a saját országomba be kell engedniük de készüljek fel arra, hogy visszajönni Magyarországra már nem fogok tudni ezzel a személyivel. Pörögött az agyam, vagy visszafordulok most vagy tovább megyek és majd lesz valami. A majd lesz valami (ideiglenes sürgősségi útlevél igénylés) mellett döntöttem. Úgy látszik ennyi idő után Kolozsvár nem akart egykönnyen elengedni.
Amikor minden tervem összedől
Hát nem minden, mert eleve nem volt sok de az az egy jól kidolgozott is úgy dőlt össze mint egy kártyvár. Velencében volt egy kempingben és egy igazi olasz vacsorával ünnepeltem meg azt, hogy sikeresen lestoppoltam idáig. Carbonárát ettem egy étterem teraszán a víz felett és közben telefonon próbáltam jegyet venni a Budapestre induló buszok egyikére. Mikor utoljára megnéztem még volt kettő, aztán frissítettem az oldál és bum! Eltűnt mindkettő! Felhívtam az öcsémet, hogy gyorsan nézze meg ő is és ha talál egy jegyet azonnal vegye meg. Hát már nem talált, abban a pár percben megvették mindet. Torokom akadt az étel és csak bámultam a telefonomra. Most akkor mégis hogyan fogok hazamenni? Repülőre nincs pénzem, esetleg megpróbálhatnám a vonatot. Vettem egy mély levegőt elhesegettem a pánikot és visszatértem a vacsorámhoz. Eldöntöttem, hogy alszom egyet és majd holnap reggel kitalálom. Végül vonattal és stoppal jutottam vissza Budapestre 2 nap alatt és az egészből egy újabb klassz utazós sztori lett.
Éjjeli látogató a parkban
Amikor minden tervem összedőlt és Velencéből tartottam haza 2 napig tartott az utam. Első nap este 10 körül értem Grazba szállás és egyéb tervek nélkül. Felnéztem a Schlossbergre, majd elindultam, hogy megmásszam a több mint 200 lépcsőt egy 30 kilós hátizsákkal a hátamon. Gondoltam ott majd találok egy ahol meghúzhatom magam a hálózsákomban és így is lett. Egy sövény mögött csodás panorámával, stílusosan megágyaztam magamnak. Nyár volt meleg volt így igazán nem volt problémám azzal, hogy a szabad ég alatt töltöm az éjszakát. Éjfél körül elvonult mellettem egy nagy csoport a Schlossberg melletti étteremből aztán beállt a csend. Körülbelül két órája szunyókálhattam amikor zörgésre ébredtem fel. Valami közeledett felém de akárhogy hunyorogtam nem láttam senkit ám a nesszezés egyre csak erősödött és végül szinte közvetlenül magam mellett hallotam de még mindig nem láttam senkit. Ujjaimmal már a paprika spray-t szorongattam készen állva mindenre. Felültem és feszültem figyeltem de még mindig semmi. Aztán megláttam. Egy akkora sündisznó kotorászott a hálózsákom mellett amekkorát még életemben nem láttam. Nem zavartatta magát megszaglázta a hálózsákom és a táskám is majd hangos zörgés és puffogás kíséretében tovább állt én meg jót röhögtem magam és azon gondolkodtam milyen jót fognak röhögni rajtam odahaza ha elmesélem, hogy halálra rémszitett egy süni.
Hát nem minden, mert eleve nem volt sok de az az egy jól kidolgozott is úgy dőlt össze mint egy kártyvár. Velencében volt egy kempingben és egy igazi olasz vacsorával ünnepeltem meg azt, hogy sikeresen lestoppoltam idáig. Carbonárát ettem egy étterem teraszán a víz felett és közben telefonon próbáltam jegyet venni a Budapestre induló buszok egyikére. Mikor utoljára megnéztem még volt kettő, aztán frissítettem az oldál és bum! Eltűnt mindkettő! Felhívtam az öcsémet, hogy gyorsan nézze meg ő is és ha talál egy jegyet azonnal vegye meg. Hát már nem talált, abban a pár percben megvették mindet. Torokom akadt az étel és csak bámultam a telefonomra. Most akkor mégis hogyan fogok hazamenni? Repülőre nincs pénzem, esetleg megpróbálhatnám a vonatot. Vettem egy mély levegőt elhesegettem a pánikot és visszatértem a vacsorámhoz. Eldöntöttem, hogy alszom egyet és majd holnap reggel kitalálom. Végül vonattal és stoppal jutottam vissza Budapestre 2 nap alatt és az egészből egy újabb klassz utazós sztori lett.
Éjjeli látogató a parkban
Amikor minden tervem összedőlt és Velencéből tartottam haza 2 napig tartott az utam. Első nap este 10 körül értem Grazba szállás és egyéb tervek nélkül. Felnéztem a Schlossbergre, majd elindultam, hogy megmásszam a több mint 200 lépcsőt egy 30 kilós hátizsákkal a hátamon. Gondoltam ott majd találok egy ahol meghúzhatom magam a hálózsákomban és így is lett. Egy sövény mögött csodás panorámával, stílusosan megágyaztam magamnak. Nyár volt meleg volt így igazán nem volt problémám azzal, hogy a szabad ég alatt töltöm az éjszakát. Éjfél körül elvonult mellettem egy nagy csoport a Schlossberg melletti étteremből aztán beállt a csend. Körülbelül két órája szunyókálhattam amikor zörgésre ébredtem fel. Valami közeledett felém de akárhogy hunyorogtam nem láttam senkit ám a nesszezés egyre csak erősödött és végül szinte közvetlenül magam mellett hallotam de még mindig nem láttam senkit. Ujjaimmal már a paprika spray-t szorongattam készen állva mindenre. Felültem és feszültem figyeltem de még mindig semmi. Aztán megláttam. Egy akkora sündisznó kotorászott a hálózsákom mellett amekkorát még életemben nem láttam. Nem zavartatta magát megszaglázta a hálózsákom és a táskám is majd hangos zörgés és puffogás kíséretében tovább állt én meg jót röhögtem magam és azon gondolkodtam milyen jót fognak röhögni rajtam odahaza ha elmesélem, hogy halálra rémszitett egy süni.
0 megjegyzés