A kolozsvári meghosszabbított és ahogy az nálam lenni szokott, kalandos kirándulásom véget ért. Ezt a bejegyzést már a nemzetközi vonaton írom ami persze, hogy megkoronázza az egész történetet először 60, majd 70 és végül összesen 80 percet késett. De ez már így a sztori végén részletkérdésnek számít. Persze, hogy most amikor kifelé suhanok az országból és nézem a havas hegycsúcsokat minden sokkal szebbnek tűnik és az egészre úgy tekintek vissza mint egy újabb vicces, hihetetlen és kalandos kirándulás amit majd úgy fogok elmesélni mindenkinek, hogy ők is és én könnyesre röhögöm magam. Mostmár. Mert akkor ott abban a helyzetben sokszor nem tudtam eldönteni, hogy egy jó erős igazi erdélyi hátrarángatós pálinkára, egy az oroszok által itthagyot kalasnyikovra vagy egy két szem xanaxra vágyom-e.  A Kolozsváron eltöltött idő viszont összességében nagyszerű volt leszámítva azt amikor tehetetlenül vergődtünk a bürökrácia emésztőgödrében. Újra felfedeztem a várost ahol születtem és ahol 15 éve nem jártam, bejártam azokat az utcákat, ahol édesanyám édesapám és nagyszüleim jártak minden nap, láttam az iskolákat ahová jártak és a helyeket ahol felnőttek és játszottak. Beültünk azokra az ikonikus törzshelyekre amik most 30 év után is ugyanott állnak, ugyanazokkal az asztalokkal. Láthattam azt az éttermet ahol a szüleim az esküvői fogadásukat tartották. Ezek számomra felbecsülhetelen és nagyszerű emlékek. 

  Na, de hogy közeli képet kapjatok a szenvedéseimről leírom nektek az utolsó napomat, amikor is végre megvolt mindenem ahhoz, hogy útlevelet kérjek a konzulatuson. Vagy mégsem...

 Az egész hadművelet ott akadt el, elsőre (!), hogy egy ajánlott levél nem érkezett meg Budapestről Kolozsvárra 1 kerek hét alatt. Szegény elsőbbségi papíromat megutaztatták Bukarestig és csak utána érkezett meg, ekkor én már 9 napja voltam Kolozsváron. Kétségbeesésünkben már a kóddal kerestettük és követtük az útját. Nagyon volt az öröm és az ujjongás amikor kiderült, hogy hétfőn 17:43-kor, miért ne zárás előtt 15 perccel, megérkezett Kolozsvárra a központi postára. Innentől a kezünkbe vettük az irányítást és onnan mi hoztuk el a világjáró levelemet kedden reggel, majd levadásztuk az okmányaim román fordítását, befizettük a postán az útlevél kiállításának díját (számoljatok, ez eddig 3 különböző hely, 3 út) és süvítettünk is a nagykövetségre (4. helyszín). Ott aztán megint elakadtunk. Értek én románul de azért ezeket a hivatalos szövegeket csak itt ott töredezve. Így a következő beszélgetés zajlott le.

- Ablalballa, blalblalblabla, hablalalblaaa, pasaport... blalblahabla...

- Az az PASAPORT! Az kell nekem, da!

- Subidubidu blabla, cobov vobcov, pasaport?

- Mondom pasaport! Az! Ide nekem amivel menni haza pasaport! 

Végül aztán semmi pasaport, mert a magas egyenruhás férfi közölte, hogy hát nyilatkozni kellene, hogy akkor miért ilyen sürgős és hogy hogyan is van ez. No problem, nyilatkozok én bármiről csak haladjunk. Nah, álljon meg a menet - intett, hogy ne oly hevesen - románul. Haha! - nevettem én, jó vicc. Felvilágosítottuk az emberünket, hogy én még majdnem totyogós voltam amikor elmentem innen, úgyhogy érteni értem amit mond, keservesen megküzdök ha válaszolni kell, de azért ne legyünk telhetetlenek írni nem tudok, ha muszáj megpróbálhatom de felelősséget nem vállalok érte... Ebből aztán megvolt a közfelháborodás. Hát mi az, hogy nem tudok írni románul és hogy nehezen beszélek?! Én szívesen megkérdeztem volna, hogy miért te 3 éves korodig megtanultál írni Einstein? Na mindegy. Angol nem játszik? - kérdezzük mi. - Hát neki jó... - nagyszerű! Ujjongunk. - De a hivatalnak nem jó. - De vicces vagy! - Hátra arc, irány egy közjegyző aki lefordítja a mi magyar nyilatkozatunkat hivatalos román nyilatkozattá. Gurulás át, irodába be, ott megint megvizslatták a személyimet, komolyan mondom lassan annyian nézik és találgatják, hogy mi ez, hogy beadom egy múzeumba hadd mutogassák, mert hát én ahogy ez kiderült nem sokra megyek vele. Meglett a nyilatkozat, irány vissza. A magas egyneruhás férfi akkor már úton volt hazafelé, közben váltás történt és egy vörös szemüveges nőhöz kerültünk aki egyből felismert(hurrá már hírem van). Elvette a nyilatkozatot nézte nézte majd visszadta sóhajtozva. Én itt már kerestem a kalasnyikovot mert éreztem, hogy valami nem oké és szükség lesz rá. Ez nem az a szám aminek ott éppen lennie kellene, a másik kell. Hmmm... Ez az a kandikamerás átverős show ugye? Annyira abszurd és nevetséges volt a helyzet, hogy el se akartam hinni. Hát persze, hogy elírnak rajta egy számot! Sírva, röhögve dühöngve caplatunk vissza a közjegyzőhöz. Nyilatkozat 2.0 kész, a számot hatszor leellenőriztük és én megmondom őszintén már úgy mentem vissza, hogyha még egy valamibe bele mernek kötni akkor az lesz a legkisebb gondunk, hogy nincs nyamvadt pasaportom mert becsuknak a menekültek közé amiért rájuk borítom az asztalt. A portás a konzulátuson már hazatérőként üdvözöl minket. Phfff. Ismét a vörös nő előtt ülünk, ezúttal már tényleg minden rendben van el sem hiszem, de azért, hogy még egy utolsó kísérletet tegyen arra, hogy vajon agyvérzésem lesz-e tőle a nap végére, rászállt arra a témára ő is, hogy miért nem írok és beszélek románul. Mindezt kissé felháborodott hangsúllyal fejtette ki. Amikor már harmadszor állt neki, hogy elmondja, hogy hát ez így nem lehet és hogy kell tudnom románul és így úgy amúgy, akkor megszólaltam, hogy mondja meg neki, hogy azért ennyire ne lovagoljon a témán mert értem amit mond, és rendben elismerem románul ugyan nem, de másik három nyelven nagyon szívesen elküldöm a bús pi...pipacsmezőkre virágot szedni ha nem száll le a témáról végre. Komolyan ez a legfontosabb? Hogy ebben a helyzetben is kifogok egy ekkora nacionalista nőszemélyt! Na de végre ott voltak a papírok, másnap 12-re mehetek az útlevelemért, persze, hogy nem aznap... miért is csinálnák úgy ahogy a múlthéten mondták. Akkor már majdnem záró óra volt náluk, fognak is ők még az utolsó fél órában az én pasaportommal foglalkozni, ugyan már. Beletörődtem abba, hogy csak szerdán délután indulhatok vissza Budapestre, majd kissé indulatosan felálltam és végre elhagytuk a konzulátust. A pályaudvaron megvettük a jegyet, és lám a sors azért próbál kárpótolni ezért az egész meghurcolásért mert én voltam az a szerencsés nem tudom hanyadik utas aki jegyet váltott és ezért fele áron kaptam. Kezdett jól alakulni a nap, így délután 17 óra tájékában. Egy koktélozás és egy olasz vacsora volt aztán a nap hátralevő részében a spontán program ami szintén nagyon jó hangulatban telt, jah és életemben összesen nem taxiztam annyit mint ezekben a napokban Kolozsváron.

  Este aztán hátra volt még egy nagy harci feladat. Összerámolni a cuccaimat. Nekem ez nem okoz különösebb problémát általában, ám most egy bőrönddel és egy hátizsákkal jöttem, vissza viszont egy bőrönddel, egy hátizsákkal és egy nagy sporttáskával megyek. Hát igen az a sok cucc amit itt kaptam meg vettünk és hasonlók. Illetve, ott van a nagymama ugye! A nagymama aki egész éjjel nem aludt annyira izgult és reggel egy fél bőröndnyi ételt csomagolt össze, külön a vonatra és külön arra az esetre 3 napnyi élelmet ha bárhol elakadnék hazafelé. Reggel aztán olyan dolgokról kellett lebeszélnem, mint a bögre és a hozzá való merülő vízforraló, hogy a vonaton kávézhassak (így belegondolva mekkora buli lett volna, ha kicsapom ide a piros bögrém a konnektroba bedugom a vízforralót ... ) , és a harci felszerelés ha eltérítenék a vonatot. 

 Végül aztán minden összeesküvés és balszerencse ellenére elindultam Budapestre. 

Kalandos és tanulságos volt sok szempontból ez az út és nemsokára jön a következő...