Több mint egy éve, hogy visszatértem Magyarországra a 2 hónapos Törökországi utazásom után. Nagyon gyakran eszembe jut az ott töltött idő. Ilyenkor mindig megállok és hagyom, hogy az emlékek ereje beszippantson. Szinte már újra érzem a forróságot, a sós levegő illatát és hallom a hullámokat kifutni a partra. Kinyitva a szemem azt kívánom: kérlek, kérlek csak még 1 napot még, hogy lemehessek a partra sétálni még egyszer, hogy lássam a kis teknősöket a tenger felé evickélni, játszhassak a kóvor kutyával aki mellém szegődött, elmehessek a kis étterem be ihassak egy erős török teát, hogy térdig a tengerben állva éjjel a hullámok a nyakamig csapjanak fel és próbáljanak meg ledönteni a lábamról miközben én egy lámpát szorongatva mutatom az utat az icipici kis teknősöknek a túlélés felé, hogy még egyszer főzessek 12 embernek, megteríthessek egy hosszú asztal ahol nemzetek és kultúrák találkoznak miközben ugyanazon az ételen osztoznak, hogy a délutáni szemétszedés után mindenem csupa homok legyen és mindennél jobban vágyak egy zuhanyra, kérek még 1 napot, hogy a mentoraimmal viccelődhessek, hogy a társaimmal nevethessek a forró homokon feküdve, hogy még egyszer utazhassak a tömött apró kis busszal ami úgy szeli az aszfaltot mint egy versenyautó, hogy még egyszer lássam a vendéglőtulajdonos az arcát, amikor belépek a kis kajáldába szinte már törzsvendégként és ő jókedvűen felnevet... csak még 1 napot! 

 Már akkor tudtam, hogy szörnyű lesz a visszautam amikor még bőven volt 2 hetem mielőtt indulna a gépem vissza Budapestre. Emlékszem ültem az erkélyen, a billegő fotelben, kezemben a kis kávés bögrémmel, lábamat feltettem az erkély falára és néztem a morajló tengert közben számoltam a napokat visszafelé és nem akartam, hogy véget érjen mindez. Emlékeztettem magam, hogy minden pillanatot meg kell ragadnom és ki kell élveznem mert hamarosan vége. Rájöttem, hogy egy olyan helyen, és pontosan olyan körülmények között le tudnám élni az életem. 

Egy olyan helyen, ahol jó eséllyel találkozom siklóval a lépcsőházban, de ugyanígy halálra rémült kisegérrel is összefuthatok, amikor éjjel, tetőtől talpig homokosan, vízesen cuppogó cipőben kimerülten baktatok fel a lépcsőn a lakásba. Egy olyan helyen ahol reggel az árus erős kiabáló hangjára ébredek, és amikor kinézek az ablakon látom ahogy egy lovaskocsiról árul zöldségeket a lakótelep nagyasszonyainak. Azon a helyen ahol szoros barátságot kötöttem egy kóbor kutyával aki vigyázta minden lépésemet és őrült ugatásba kezdett amikor szerinte túlságosan mélyre merészkedtem a tengerben. 

Serefsis ( a kutya neve) és én valamikor az 1 hónap végén barátkozhattunk össze. Maga a név Serefsis azt jelenti: tiszteletlen, pofátlan, neveletlen. Az étterem dolgozói nevezték el így a zsemleszínű nagytestű kutyát és minden bizonnyal rászolgált a nevére. Legalább a combom közepéig ért, és ha jobban meglökött hát rendesen kibillentett az egynesúlyomból. Szája körül sötét kontúr futott végig, szemei barnák, szőre rövid. Tipikus mediterrán juhász kutya. Folyton az étterem körül járkált, próbált kunyerálni, kisebb nagyobb sikerekkel. Így történt, hogy egyre többször kapott tőlem kis falatkákat, megsimogattam, játszottam vele. Később követni kezdett. Olyan szorosan jött mellettem, hogy többször majdnem fellökött. Imádta ha a derekamon lógott a pulóverem, így ráharaphatott és rángathatta. Néha eltűnt, előre rohant a sötétben már nem is számítottam rá, hogy visszajön aztán a legváratlanabb helyzetekben bukkant fel mellettem. Sokszor hazáig kísért és reggel amikor indultam le a partra ott várt a lépcsőházban. Utolsó éjjel is vele ültem a pavilon alatt, a hideg kövön. Ő mellém heveredett, csendben lustán és csak fekdüt, hagyta hogy dögönyözzem és beszéljek hozzá.

 Olyan apróságok hiányoznak, mint a vízes ballon, vagy a piros kávés bögrém, és a boltos srác, Emre, vidám üdvözlése amint belépek a boltba. Imádtam, hogy a hajam pillanatokon belül megszáradt, ahogy a kimosott ruháim is. Szívesen hallgattam a buszok dudálást, és a tenger hullámainak hangját. Oda voltam azért a lapos kenyérszerűségért amit minden reggel vettünk a boltban. A második héten már nem lepődtem meg, hogy mindenhol homok volt, a zuhanyzóban, a ruháimban, a takaróm alatt, de még az alapozómban is. Egy idő után megszokottá vált, mint a tűzforró járólap, és az iszonyú meleg amit az állandó szél tett elviselhetővé.

Az utolsó héten kaptunk még egy kutyát, egy fehér kis hiperaktív uszkár keveréket. Egy kis bolond fehér szőrgombóc volt, akit képtelenség volt lefárasztani. Izgatottan vártam mindennap az este 9 órát, a szívem hevesen kezdett el verni ha valaki felkiáltott "baby turtles" ! Ittam a mentoraim szavait amikor a teknősökről meséltek, és egész este hallgattam volna őket. Később saját sztorikat osztottak meg velünk. Hogyan mentettek meg egy mamateknőst a kóbor kutyáktól, tátott szájjal hallgattam amikor elmondták, hogy egy óriási karambol után egy két karcolással szálltak ki a kocsiból. Sokat nevettünk, az utolsó estén pedig sok könnycsepp potyogott a nagy közös asztalnál a tengerparton.

Érdekes embereket ismertem meg, egy új kúltúrába pillanthattam be, csodás helyeken jártam és nagyszerű dolgokat tehettem, és ezek emléke felbecsülhetetlen, és ezeket az emlékeket a szívem egy kitűntetett kis kedves helyén őrzöm...