Olyan hirtelen jött ez az út is, mint ahogy azt nálam már megszokhattátok. Éppen csak nem egyik napról a másikra, inkább egyik háromnapról a másikra. Meghívást kaptam abba a városba ahol születtem. Abba a városba ahol röpke két és fél évet töltöttem csupán de sokáig minden nyáron visszajártam és ahol a szívem egy kis rejtett darabja maradt örökre. 10 év után visszatértem: Kolozsvárra. 

 Szerencsém volt, találtam olcsó kirándulójegyet oda-vissza, pedig előtte egy nappal váltottam ki és közeledett a szilveszter mindenki utazott valahová. Jó kis 2. osztály, 8 óra döcögés, Ady Endre vonat. Előző nap gondosan nem csináltam semmit sem. Aki ismer az tudja, hogy én aztán nem vagyok az a fajta aki listát ír és már napokkal az út előtt stresszel pakol és szervezkedik. Az én szervezkedésem kimerült abbban, hogy az interneten azt keresgéltem, hogy hova akarok elmenni és melyik gyerekkori barátomat hívjam fel, hogy közöljem vele a hírt, hazalátogatok. 13:40-kor indult a vonatom, úgyhogy olyan délelőtt 10-kor össze is pakoltam a kis csinos piros bőröndöm, a hátamra vettem a szintén piros hátizsákom és uccu neki Transilvánia. Azt a 8 órát döntően olvasással töltöttem és szerintem én vagyok az egyetlen lény a földön aki ha meghallja, hogy egy nagyon hosszú vonatút áll előtte csillogó szemmel kezd el válogatni a könyvei között, hogy akkor melyiket vigye magával. Így tettem hát és a táskámba süllyesztettem az aktuális olvasmányom, amit aztán ki is végeztem röviddel azután, hogy átértünk a határon (most aztán kell vennem egy könyvet Kolozsváron mert az biztos, hogy én olvasmány nélkül nem ülök vissza a vonatra). A vonaton szinte mindenki beszélt magyarul és románul is, egy pillanatban pedig egy nőnek megszólalt a telefonja és a "Szép város Kolozsvár"-t kezdte el játszani az én torkomat pedig elszorította egy eddig számomra ismeretlen érzés. A vonat beugurult a pályaudvarra és ez az érzés egyre jobban elhatalmasodott rajtam. Utaztam már nem keveset de ez a valami túlmutatott azon az izgatottságon amit akkor érez az ember amikor egy hosszú út után végre megérkezik. Bennem valahol mélyen, a szívemnek az az apró kis darabja kezdett el vadul kalimpálni amelyik eddig csendben gubbasztott. Egy hang a fejemben izgatottan egyre csak azt mondogatta: visszajöttél, visszajöttél. Édesapám várt az állomáson, vele együtt mentem taxival a nagymamámhoz, aki aznap reggel értesült arról, hogy a 10 éve nem látott unokája este megérkezik hozzá. Az úton rátapadtam az üvegre és olvastam a román feliratokat miközben hallgattam, ahogy apukám a sofőrrel beszél szintén románul. Azzal a kis szívdarabbal az agyam eddig egy szunnyadó része is aktivizálta magát. Egy pillanattal később hitetlenkedve kaptam fel a fejem, mert szinte teljesen megértettem azt amiről ők ketten beszéltek. Apukám bosszankodott amiért 20 percet késett a vonat, mire a taxis azt felelte örüljünk, hogy ennyivel megúsztuk mert ennél a vonatnál nem ritka a 100 perces késés sem. Felfoghatatlan volt számomra, hogy miként képes erre az agyam. Nem fordítottam, mert nem gondoltam végig magyarul a hallottakat ahogy azt az angol nyelvénél, egyszerűen csak értettem, nem kellett átgondolnom, átfordítanom. Ők kimondták és én felfogtam. Hihetetlen és furcsa érzés volt.

 Megérkeztünk, szólt a kaputelefon, nyílt az ajtó, apukám előre ment. A küszöbön egy kicsi bordó pulóveres őszhajú néni állt. Rengeteget változott amióta nem láttam mégis azonnal felismertem. Az arca, a kis csillogó kék szeme ugyanolyan volt mint 10 évvel ezelőtt, ahogy a mosolya és a hangja is. Amikor meglátott egy pillanatra elakadt a szava, aztán egy földöntúli mosoly jelent meg az arcán. Nem vagyok egy nagyon magas csaj, de még nekem is jócskán le kellett hajolnom, hogy átöleljem. Furcsán, tétován álltunk a nappaliban aztán édesapám elbúcsúzott és én ott maradtam rég nem látott nagymamámmal. 

Szerintem a nagymamát mint az emberi faj egy külön nemzetségét nem kell bemutatnom senkinek. Az idős hölgyek azon csoportja akik sok fájdalommal bírnak el szótlanul, miközben olyan süteményt vagy rántotthúst készítenek, hogy a holtak és felkelnek érte, mindent igyekszik megjavítani, nagylelkű és csupaszív, nem tudod leültetni egy pillanatra sem mert mindig talál valamit amivel lefoglalja magát. A munka életeti, a szegénységet tisztességgel és büszkén viseli, általában fanyar humora van ami mögött bölcsesség bújkál. Nos az én nagymamám sem különb. Majdnem éjfél volt amikor betoppantam a piros bőröndömmel és őt abban a pillanatban mintha felhúzták volna mint a búgócsigát. Azonnal kipakolt az asztalra mindent ami a hűtőben volt, és bár hiába ettem a vonaton a hosszú út alatt itt ellenkezésnek helye nem volt, enni kellett. Töltött káposzta, hús leves, májas véres, házi kolbász, zsírjában sült hús, savanyú káposzta és még sorolhatnám. Mindezt majdnem hajnal fél egykor. Meg sem lepődtem amikor azt kérdezte, hogy lefőzzön-e egy kávét, azt az igazi jófajta kotyogóst ami a halálból is visszarángat. De ami a legmegdöbbentőbb, hogy amint leültünk beszélni egyik sablonos "hogy vagy, na mi van veled" kérdést sem tette fel. Csevegtünk az utamról ide Kolozsvárra, a munkámról és az eddigi utazásaimról. Jó másfél órát beszélgettünk miközben csipegettünk az asztalról. Akkor vettem észre a piros kockás terítőt a régi fa asztalon. Lopva körbepillantottam. Ott ültem egy teljesen modern és új építésű lakásban, amiben régi retro bútorok vettek körbe. Csodálatos elegye volt két kornak ez az egész. A laposképernyős tévé mellett ott állt egy márványborítású nagy robosztus asztal, rajta egy díszes háromágú gyertytartó. A konyha és a nappali amerika elrendezésű, egylégterű. A pulton ott figyelt a kicsi piros, fehérpöttyös ibrik, világháborút megélt tényérok és cukortartók. Imádtam, ahogy a hosszú szekrénysort is aminek polcain régi könyvek ültek és olyan anyag és réz szobrok amik ismerősek voltak. 12 éve láttam őket utoljára nagyanyám régi lakásban, s most ott ültek egy frissen épült házban. Minden megváltozott körülöttük, ők maradtak a régi rézszobrok.  Egyenlőre aztán kifogytunk a témákból, ő az izgalom miatt én a fárasztó hosszú út miatt, úgyhogy kicsivel hajnal 2 után el is vonultunk aludni. 

Másnap aztán izgatottan keltem fel, hiszen neki akartam vágni a szülővárosomnak, hogy újra felfedezzem, előtte azonban hátravolt még egy két telefon és némi utánajárás ami meghatározhatta az egész rövid látogatásomat. Mint ahogy aztán aznap délután kiderült 4 napos gyors vakációm Kolozsváron nagy mértékben módosult és némi újratervezést igényelt... de ez már egy másik poszt!