Üdvözlet kedves olvasók!

   Elindult a szeptember, beindult a munka így sajnos egyre kevesebb időm jut arra, hogy ide írjak. Ám nem tettem le arról, hogy befejezem az irományom, így még ha kicsit szakaszosan is de a végére fogunk jutni.

   Az előző bejegyzésem ott hagytam abba, hogy álomra hajtottam a fejem egy velencei kempingben azzal a tudattal, hogy holnap fogalmam sincs, hogyan jutok majd haza, ugyanis egyik busztársaságnál sem volt már jegy, a vonat viszont hosszú macerás, több átszállásos és drága. Kimerülten, elcsigázva ám de jóllakottan vackoltam be magam a hálózsákomba és 2 perc sem kellett úgy aludtam mint a bunda. Reggel korán ébredtem, sátrat bontottam és már indultam is kifelé a kempingből. Csak pár koránkelő kávézgató vendéget láttam, mindenki más még aludt. Amikor a portához értem a tegnapi csajszi meglepetten nézett rám, majd meg is kérdezte, hogy hová indulok ilyen korán. - Budapestre. - válaszoltam. - Hívjak neked egy taxit? - kérdezi ő és már nyúlt is a telefonért, de közbe vágtam: - Nem, köszi majd busszal bemegyek a központba. - erre ő felnevetett. Na ekkora rossz érzésem támadt, és furán sandítottam rá. Most miért röhögött ki? Azonnal megkaptam a választ, az arcáról eltűnt a mosoly és komolyan közölte a tényt: Itt reggel 6-kor semmilyen busz nem jár. Az első fél 9-kor fog indulni. Döbbenten álltam a porta ablakánál. Fél 9?! Mi van?! Aztán a homlokomra csapok! Csajszi, Olaszországban vagy. Hát még jó, hogy nem lesz busz hajnalban. 6 órakkor ők még a másik oldalukra fordulnak az ágyban. Mit is gondoltam...

Visszacaplattam az étteremhez, ők szerencsére korán nyitottak. Ittam egy kávét, ültem még a parton, lassan de biztosan telt az idő. Eljött a fél 9, felszálltam a buszra és kb 20 perc múlva már bent is voltam a vonatpályaudvaron. A tervem az volt, hogy a főút mellett megpróbálok stoppolni és kijutni az autópályához. Itt és most viszont ünnepélyesen bevallom, hogy totális kudarcot vallottam. Néztem a térképet, próbáltam kitalálni, hogy melyik utcában vagyok, kézzel lábbal kommunikáltam a helyiekkel és minden bizonnyal pár szabálytalan próbáltam leinteni valakit. Aztán feladtam. Telt az idő, tudtam, hogy haladnom kell mert legalább Ausztriába át kell érnem még ma. Így vonatra szálltam és Udine-ben eljátszottam ugyanezt. Egyszerűen képtelenségnek tűnt, hogy kijussak a városközpontból. Gyalog iszonyú messze volt, a buszokat kibogarászni lehetetlen, a taxi meg drága. Nekivágtam az egyik utcának, de körülbelül fél kilóméter utána egy fekete férfi megállított beszélgetni, majd mikor elmondtam neki, hogy én az autópályához terveztem kisétálni elnyúlt arccal lebeszélt miszerint messze van.  Visszamentem hát a vasútállomásra, vettem egy jegyet Klagenfurtba. Legalább azt tudtam, hogy mostmár valahogy átjutok a határon. a bökkenő csak az volt, hogy a vonat órák múlva indult. Letáboroztam némi rágcsával és üdítővel a pályaudvaron egy padra és az olasz szókártyám kezdtem forgatni. Nemsokkal később leült mellém egy olasz néni én pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve megmutattam neki azt az szót amit nem tudtam kimondani. Ebből aztán egy 2 órás olasz nyelvóra bontakozott ki, mindezt úgy hogy a nénia nem beszélt angolul én pedig nem beszéltem olaszul. Könnyebben repült az idő, így hogy közben tanultam, hirtelen azt vettem észre, hogy befutott a vonatom. 2 órát döcögtem miközben néztem azokat a hegyeket és völgyeket amiket valószínűleg idefelé is megcsodáltam. Késő délután érkeztem Klagenfurtba és valami belső kéztetés miatt siettem kifelé a buszokhoz. A megérzésem jó volt, mert 2 percben belül indult az utolsó busz Grazba. Mint az örült rohantam a zsákommal a hátamon a buszhoz, el is értem. Aztán kiderült, hogy a jegy több mint 10 euró nálam meg csak kártya volt. Viszont a sofőr annyira rendes volt, hogy megvárt amíg átsprintelek az utcán az atm-hez és veszek fel pénzt majd szinte már az utolsó erőmmel visszarohanok a buszhoz. Az utat kb végigaludtam csak Grazban ébredtem fel a végállomáson. Leszálltam, vettem egy nagy levegőt. Graz. Ismét Graz. Ez a kis osztrák város valahogy a szívemhez nőt nagyon, már ismertem a központot akár a tenyeremet, valahogy biztonságban éreztem magam. Csak volt egy bökkenő, nem volt hol aludnom. Kellemes idő volt, már besötétedett, és szombat lévén pezsgett a város. Törtem a fejem, hogy is huzzam meg magam. A parkokba nem akartam menni, a nyílt utcán sem maradhattam. Jobb híjján elindultam a Schlossbergbe. Felmásztam mind a 260 lépcsőn, a túrazsákommal a hátamon. Félúton megállított egy hapsi, megkérdezte, hogy van fent valami kemping amiért ekkora cuccal megyek felfelé? Azt feleltem, hogy max az én privát kempingem, mert odafent terveztem tölteni az éjszakát. Legnagyobb meglepetésemre tetszett neki az ötlet, elmesélte, hogy fiatal korában ő is sokszor csinált ilyet. Mikor felértem, úgy éreztem, hogy megvolt az edzésem legalább fél évre. Kerestem egy eldugott helyet amit egy sövénysor takart közel az egyik étteremhez ami egész éjjel nyitva van. Én láttam kifelé de engem nem láttt senki, tökéletesnek tűnt. Megágyaztam - már ha ezt annak elhet nevezni - és végül begubóztam a hálózsákomba. Különösebben nem féltem, inkább azt mondanám, a tudatalattim önkéntelenül is jobban fülelt minden hangra. Talán egy óra múlva fel is ébredtem mert nesszezés ütötte meg a fülem. Kinyitottam a szemem, körbesasoltam de nem láttam semmit, ám a hang nem szűnt. Úgy hallottam mintha valaki közeledne de nem láttam semmit, na ettől aztán picit ideges lettem, a szívem hevesebben vert. A hang erősödött de még mindig senki sehol. Aztán megláttam. Egy jól megtermett, dundi mégis fürgén mozgó SÜNI! Ez a süni egy ponton halálra rémített! A kis mocsok megszaglászta a hálózsákom végét aztán tovább állt. Az éjjel további része eseménytelen és nyugalmasan telt. Reggel korán ébredtem a hajnali napsütésre és a mellettem lévő étterem konyhájából kiszűrűdő csörömpölésre. Egy csodálatos reggelit fogyasztottam el, elképesztő panorámával az ébredező Grazra és ez erőt adott ahhoz hogy folytassam az utam haza. Hiszen még több mint 300 km várt rám aznap.