Sziasztoook!

Nem tűntem el, csak kicsit elakadtam a teendőim között de ha törik ha szakad befejezem a beszámolómat! Ha akarjátok ha nem! Háh! 

  A negyedik volt talán a legnyűgösebb, legfárasztóbb, leghidegebb és egyben a legmelegebb napom is! Jó sok minden zsúfolódott 24 órába, nem? Majd ha a bejegyzésem végére értek meglátjátok, hogy nem hazudtam.

  A történetet ott hagytuk abba, hogy álomra hajtottam a fejem egy benzinkút mellett egy parkolóban új haverom Paulo a spanyol stopos srác társaságában. Nos hát az az éjszaka valami hihetetlen hideg volt. Értem én, hogy hegyek vannak jobbra balra de éjjel olyan fagyos vastag köd szállt az egész környékre, hogy vágni lehetett! Két nadrág, két zokni, pulóver és kabát volt rajtam és úgy össze voltam gömbölyödve a hálózsákomba mint egy labda. Már hajnalban dideregve nyújtogattam a nyakamat, amikor láttam, hogy felkelőben van a nap a hegy mögött. Soha ennyire még nem kívántam a napsütést mint akkor reggel. Paulo még nagyban húzta a lóbőrt amikor én már egy kis depis gyík módjára fetrengtem a reggeli nap gyenge sugaraiban. Elslattyogtam a benzinkútra kávéért. Mert a kávé az kell, mindig, mindenhol. Mindegy, hogy az ember idegen kanapékon vagy épp egy parkolóban alszik, kávét szerezni kell! Volt akkora szerencsém, hogy ott azon a benzinkúton valahol Arnoldstein felett és az olasz határ között frissen főzőtt kávét ihattam! Határozottan kezdtem kiolvadni, ahogy a kávécskámat szorongatva toporogtam a napsütésben a parkoló szélén, mondanom sem kell, hogy néhány hotel lakó és tankoló egyén kisebb látványosságként mért végig.

 Ekkor már Paulo és ébredezett, éppenhogy csak kidugta a fejét a hálózsákból majd erősen megnyomva minden szót nyomatékosan kijelentette, hogy ez volt az eddigi nomád utazásának leghidegebb éjszakája. Vadul bólogattam és helyeseltem. Reggeli után (amit hasonlóan kell elképzelni a tegnapi vacsorához) elbúcsúztam tőle, mert én mindenképpen korán akartam elindulni, hiszen minél több időt akartam Velencében tölteni. Ugyanazon a szerencsétlen helyen próbálkoztam ahol tegnap reménykedve, hogy ma elstartolok innen. Nem telt el fél óra megállt egy kis fiat punto benne két fickó. A vészjelzőm nem kapcsolt be, úgyhogy indult is az úticél meghatározós beszélgetés. Vagy még sem! Mert, hogy ők csak italianooo beszélni! Értem, nem gáz, activityben még mindig jó vagyok. A következő mutagatós rögtönzött némafilm volt látható benzinkút szélén reggel 8 körül:

Az anyósülésen ülő krapek kérdőn széttárja mindkét kezét, és kérdőn néz rám. Én ezen felbátorodva kissé hangosan és jól artikulálva rávágom, hogy:
- ITALY! - a két hapsi összenéz, az egyik rámutat mindkettőjükre és bólogatva megismétlik:
 - ITALY!!! - király, akkor most ők olaszok vagy Olaszországba mennek vagy mindkettő? Hogy kicsit konkrétabb legyen a dolog, ugyanilyen stílusban megkérdezem:
- Udine? - a legközelebbi nagyobb olasz város neve. A két ürge bólogat és az egyik már csinálja is a helyet a hátsó ülésen. Na hát akkor, Udine. Bepattanok hátulra, sóhajtva veszem észre, hogy jó meleg van a kocsiban. Jó szokásomhoz híven azonnal megered a nyelvem, de hamar rá is harapok mert az anyósülésen ülő fickó már rázza mindkét kezét: Italianooo, italianooo. Óh, hát akkor itt nem lesz nagy dumaparti. Befészkelem magam az ülésbe, hagyom hogy átjárjon a meleg és közben nézem a pálya két oldalán magasodó hegyeket. Mint később kiderült (kézzel lábbal mutagatással és az én románból fakadó olasz passzív tudásomnak köszönhetően) a sofőreim (messziről jöhettek mert váltották egymást vezetés közben) grúz olaszok és Bolognába mentek. Én közben megértettem velük, hogy Velencébe tartok ők viszont nem tartották fontosnak azt, hogy közöljék ezesetben gond nélkül leszállítanak odáig. Ezért aztán igencsak kidülledt szemekkel bámultam kifelé amikor elhagytuk azt a táblát ami után Udinébe kellett volna lefordulni. Pár perc múlva kopogtattam az ablakon (még épp láttam a lehajtót) és a már fent említett módon megkérdeztem:
- Udine? - mire mindkettő hátrafordul és rám néz (az egyik vezetett... és úgy bambult hátra rám tipikus olasz vezetési stílus) , majd zavartan kérdő hangsúllyal megszólalnak: Venezia???

Ja... ja, hogy ja! Hát szóljatok, hogy akkor odáig visztek basszus mert bennem az ütő is megállt hirtelen! Visszasüppedtem az ülésbe és néztem kifelé újra. Csak arra lettem figyelmes, hogy az egyik rettentően sokat telefonál, aztán egy ismerősen csengő név ütötte meg a fülem. Alexandru. Hát ez eléggé román. A következő pillanatban a vezető hátra adta nekem a telefont és bökött egyet a fejével, gondolom ezzel jelezte, hogy nesze itt van beszélgess. Hát jó de ki ez? Elvettem a telefont és kicsit meglepődve bele hallóztam.
- Sziaaaa! Beszélsz magyarul?
- Öhm... öhm - Rebeka gondolkozik 3 napnyi angol-német meg most ilyen activity olasz után, hogy beszél e magyarul. - igen, ja, igen beszélek!
- Na, király! A haverom azt kérdezi, hol tegyenek ki Velencében, hogy neked jó legyen? - húúú, állj mi van? A grúz-olasz felkutatta azt egyetlen (valószínűleg román) magyarul beszélő ismerősét. Ez de rendi!
- Hát igazából nekem édes mindegy, valami központibb helyen jó lesz onnan elvagyok, köszi!
- Jó oké, megmondom neki. Amúgy jól vagy? Hallom stoppolgatsz! - hát fogalmam sincs ki ez az Alexandru de a hangja alapján marha jófej lehet! Visszaadtam a telefont, az előbbi beszélgetés kb fele elhangzott olaszul is aztán mindenki boldog volt mert mindenki tudott mindent. Hurrá! Már láttam a táblát amin ott virított: VENEZIA! és másra sem tudtam gondolni csak arra, hogy úristen itt vagyok megcsináltam el sem hiszem jesszus mária elértem Velencébe stoppal!!! A grúz olaszok kitettek a reptéren, ahol még egy utolsó kísérletet tettek arra, hogy kommunikáljunk:
- Centro! Aeroplan! Bus, auto, taxi, english! - lefordítom: ez itt egy elég központi hely megannyi közlekedési eszközzel és valószínűleg találszolyat is aki beszél angolul. Válaszul felmutattam mindkét hüvelykujjamat jelezve, hogy innen megleszek köszönök szépen mindent.

A város hangulata igazán pezsgő és magával ragadó csak rettentően turisztikai... iszonyú a tömeg, az árak nem hogy a csillagos eget de a szomszédos galaxis határait verik, mindenki nagyon nyomulós és nagyon hülyének nézik a turistákat. Órákat bolyongtam a kis szigetek között, míg végül ideje volt kikászálódnom, ha sötétedés előtt a kempingbe akartam érni, hiszen még azt is meg kellett találnom. Elgyalogoltam a vasútállomásra, ahol gyorsan potyáztam egyet egy villamoson. A város másik központjában megpróbáltam kideríteni merre is van a kempingem amit az öcsém S.O.S-ben keresett nekem miután a velencei kanapészörfös hostom az utolsó pillanatban lemondott engem, mivel nem voltam hajlandó egy ágyon osztozni a sráccal (van ilyen, no comment.) Ezúton is köszönöm neki a gyors segítséget! Ennél a pontnál megint visszaköszönt az, hogy mennyire próbálják lehúzni a túristákat. Elsőnek taxisokat kérdeztem meg, mindegyik elnyúlt arccal próbálta bizonygatni, hogy ez a kemping valami hihetetlenül messze van és nem jár arra semmi csak... TAXI! Az is 40 euróért. Igen persze... Második körben vendéglátósokat kérdeztem, de ők meg vagy ott akartak tartani vagy kajával akartak tömni. Végül aztán olasz néniktől és bácsiktól kértem segítséget akik ugyan egy mukkot nem beszéltek angolul de legalább nem akartak mindenáron lehúzni. Megmutattam nekik a kemping nevét ők pedig elmutogatták, hogy melyik buszra szálljak fel. Nolám, hát mégis megy arra más kerekes jármű is a taxin kívül?! 15 perc voltam az utam (ilyen nagyon durván messze volt ez a világvégi kemping) amikor végre letettem a kis üdülőhely pázsitjára a batyumat. Már már rutinosan (pedig az utam során akkor először) állítottam fel a sátramat és marha büszke voltam magamra, hogy csak 20 percet vett igénybe! Ledobáltam magamról az aznapi cuccaimat és fáradtan becsüccsentem a sátramba egy kicsit. Az egész napi túrazsákos sétálástól, a fagyos éjszakámtól a parkolóban aztán meg a 30 fokos melegtől Velence belvárosában igencsak kifacsarva éreztem magam. Aznap is hálásan álltam be kemping zuhanyzó kabinjainak egyikébe. Meglepő, hogy egy ilyen út után az ember mennyire tud örülni annak, amikor egy fémcsőből víz folyik a buksijára. A hátizsákomból elővettem az egyetlen nyári ruhát amit hoztam magammal és direkt úgy terveztem, hogy ezt fogom felvenni majd Velencében egy tengerparti vacsorához, mert hát adjuk meg a módját, ugye! Tehát, csinibe vágtam magam és elsétáltam a kemping étterméhez, ahol leültem a teraszra. Szinte azonnal megjelent a pincérnő én pedig sorolni kezdtem:

- Pizzát, carbonárát, fagyit és legalább egy liter narancslevet. - a csajszi lopva körbepillantott, hogy vajon egyedül fogok ennyi kaját betömni vagy valahonnan előugrik egy kisebb hadseger. kb 20 percenként jöttek sorba az ikonikus olasz kaják és én, hogy nőiesen fejezzem ki magam: nem győztem zabálni! Miután pukkadásik ettem magam és a maradékot a pincérnő kérés nélkül elcsomagolta, még legalább egy fél órát ücsörögtem és néztem a tengert, élveztem az estét és úgy azt az egy hosszú csodás pillanatot. Belémhasított a felismerés, hogy majdnem kihagytam az utazásom bakancslistájának egyik pontját: úszni a tengerben. A bökkenő csak az volt, hogy ennek a kempingnek nem volt hivatalos strandja, ennek ellenére sok lépcső és stég nyúlt ba a vízbe csak épp le volt zárva. Ez engem soha nem tudott megállítani. Most sem tudott. Miután lement a nap és az emberek már szállingóztak be a sátraikba és a lakókocsikba, belebújtam a fürdőrucimba leosontom egy messzebbi stéghez és mocsok szabályszegő rebellis módon belecsobbantam az Adribába. A víz picit hűvösebb volt, de a nappali nagy meleg után kifejezetten hűsítően hatott. Gond nélkül sétáltam vissza sátramhoz, ahol aztán gondoltam feltöltöm a hordozható aksim és hasonlók, amikor viszont felcsaptam a töltő állomás egyik konnektroját döbbenten esett le a tantusz. Olaszországban 3 villás konnektorok vannak. Pedig az eszembe véstem, hogy erre figyeljek és mégis kiment a fejemből! A lefagyott és kétségbeesett arcomat látva a mellettem kempingező francia család felajánlotta, hogy a lakókocsijukban tölthetem a dolgaimat ráadásul meghívtak vacsorára amint én visszautasítottam a pár órával ezelőtti zabálásom miatt.

Este a sátorban még gyorsan váltottam pár üzenetet az otthoniakkal, nézegettünk buszjegyeket visszafelé Budapestre, hogy gyorsan és kényelmesen haza érjek, ám de, hogy izgalmas legyen a dolog a rendelés előtti pillantban elfogyott minden jegy. Jellemző. Este 10 óra, holnap indulnom kell vissza, épp most borult fel teljesen a tervem. Nincs pánik, alszom és reggel majd improvizálok!