Úton Velencébe, kávé, hegyek, tavak és Paulo # Spontán stoptúra 3. nap

Sziasztok kedves olvasók!

Lelkesen gyártom tovább a beszámolókat annál is inkább mert csupa olyan visszajelzést kaptam miszerint szívesen olvassátok és élvezetesnek tartájtok őket. Ezúton is köszönöm szépen, igyekszem! Olyannyira, hogy ma létrehoztam egy külön kis alkotó sarkot a lakásban ahová ezentl elvonulhatok írni, olvasni vagy éppen a következő utazásomat tervezgetni. Úgyhogy a következő postot már innen írom, egy szilvás fahéjas teát kortyolgatva a két kis állatkámmal a lábamnál, természetesen idepofátlankodtak, micsoda meglepetés.

Hol is fejeztem be? Óh, igen! Eljött a 3. nap reggele! Még mindig kissé komor az idő de határozottan melegebb van mint tegnap. Korán kelek, egyrészt mert minél hamarabb indulok el annál előbb érek Velencébe, és ezáltal több időt is tudok ott tölteni, másrészt pedig az izgalomtól napok óta nem tudok aludni. Már reggel 8 körül összepakolva hevert a túrazsákom a küszöbön, én pedig épp a térképet böngésztem amikor Nicki kijött. Megköszöntem a kedves vendéglátást, aztán felráncigáltam magamra a csigaházamat, és ismét elindultam. Kinéztem magamnak egy körforgalmat egy Mc Donalds mellett ahonnan fel lehet hajtani az A2-es autópályára ami történetesen egészen az osztrák-olasz határig megy, és tovább. Abban a körforgalomban terveztem én stoppolni, de csak miután ledöntöttem magamban 3 dl mekis kávét. A fene a koffeinfüggőségemet. Becsattogtam dőlőngélve a mekibe és begyűjtöttem megint pár mosolyt és bíztató tekintetet. Megjegyzem ezek a pillantások szinte az egész utamon végigkísértek és nagyon nagyon jól estek. A gyerekek kíváncsian méregettek, a felnőttek rám mosolyogtak és láttam a szemükben valamiféle rokonszenvet ami valahogy megérintette a lelkem. Tudom nyálasan hangzik, de így van. Vadidegen emberek kívántak szerencsét pusztán a pillantásukkal, de volt olyan hogy az autósok dudáltak és integettek biztatva. Hihetetlen érzés!

Kávé és Klagenfurt

Elkortyolgattam a kávém, kibattyogtam a kereszteződésbe és már sokkal magabiztosabban tettem fel a kezem, hüvelykujjammal az égre mutatva. Ezúttal a mosolyom már teljesen őszinte volt és izgatott, nem azért virított az arcomon mert valahol azt olvastam, hogy stoppolni mosolyogva kell. Ott álltam Graz határában a napsütésben, a körforgalom mellett fogkrémreklámba illő mosollyal és szentül hittem, tudtam hogy igenis menni fogok tovább. Nem is vártam sokat, megállt az első autó de pechemre nem abba az irányba ment amerre én tartottam. De nem álltam ott sokat, valaki a parkolóból kiabált felém, mire én visszakiáltottam az osztrák város nevét amerre mennék, ám ő sem arra ment. Nem baj, nem baj, 10 perc sem telt el. Megállt a harmadik autó is. Benéztem, csekkoltam gyorsan, az ösztöneim nyugton voltak így megkérdeztem merre tart. Klagenfurt! Ez az! A férfi elmosolyodik, megbeszéljük, hogy nekem inkább az angol fekszik és ő gond nélkül vált is másik nyelvre. Tudjátok már írtam ezelőtt, hogy az ozstrákok "csak kicsit beszélnek angolul". A sofőröm most Norbert, ha jól értettem akkor egy elektornikai cégnél mérnök. Szinte az egészet utat végigbeszélgettük, meséltem neki a terveimről, hogy elérem Velencét stoppal, ő is megosztotta velem az utazós kalandjait. A feleségével vettek egy olcsó lakóautót amivel aztán bejárták eegész Európát, több hónapig voltak úton csak ők ketten. Miközben hallgatom kifelé nézek. Bámulom a hatalmas hegyeket amik körülveszik az autópályát, rajtuk zöld erdő a tetejük viszont szürkén, ezüstösen csillog. Lenyűgöző! Megcsörren a telefon, nem is a telefon az egész autó csörög! Norbert szabályosan rászól az autóra, hogy vegye fel a telefont, én meg csak ülök ott és nézek bután. A felesége hívja aki nevetve köszönget nekem amikor a férje elmondja, hogy van egy stoppos utazója. Vidáman válaszolok én is! Azt is megtudom, hogy 3 gyerekük van mindhárman szanaszét a világban, így megtudja érteni, hogy mit érezhetnek a szüleim amikor közlöm velük, hogy elutazom. Kuncogok. Nem közöltem, csak mikor már Grazban voltam - mondom, mire ő nevetve csapkodja a kormányt. Az út hátralevő részében úgy érzem mintha nem csak privát sofőröm de saját idegenvezetőm is lenne. Szinte minden hegyről tudja, hogy melyik és hogy melyik határon van belül, elmeséli egy egy érdekes falu történetét ami mellett elmegyünk aztán amikor leérünk Klagenfurtba közli, hogy inkább átvisz a városon egy pihenőbe a tó mellé ott biztosan könnyen találok valakit aki Olaszországba megy. Megköszönöm neki a kis kitérőt, ő szerinte semmiség. Megérkezünk a tóhoz, nekem pedig eláll a szavam.

Életemben még olyan tiszta kékszínű tavat nem láttam soha! Mint a mesében, vagy azokon a csábító prospektusokon amik az utazási irodákban vannak. Amíg bámészkodom Norbert meghív egy kávéra, majd kiülünk a kávéház teraszára ahonnan tökéletes a kilátás a tóra. Az idegenvezetőmtől megtudom, hogy a tó vize iható, ugyanis az 1960-as évek óta semmilyen szennyező anyagot nem engednek még a környékére sem. Nagy kerek szemekkel nézek rá a csészém mögül, és elismerően bólogatok. Nem várja meg amíg megiszom az italt, hagylak, élvezd csak a kilátást - mondja, kezet nyújt majd magamra hagy. Üldögélek még a teraszon, nem sietek, most az egyszer végre nem sietek sehová, Velence megvár és elvégre az utazásban maga az út a lényeg nem pedig a cél. Nézem a tavat, kortyolom a kávém közben azon tűnődöm, hogy beigazolódni látszik egy állítás amit egy szintén stoppos utazó blogjában olvastam miszerint: "Ha elvesztetted a hited az emberekben, indulj el stoppolni és megtalálod újra". Lassan de biztosan éreztem, hogy ez így van. Viszont az utam fele még hátra volt!

Pauloval az olasz határon

Ismét az út felé vettem az irányt és épp átvágtam a nyüzsgő parkolón, amikor megakadt a szemem valamin. Jobban mondva valakin. Egy srác ült a parkoló szélén, előtte egy kiterített vászondarab rajta zöldségek, kenyér és sajt, a fiú mellett pedig egy majdnem ugyanolyan túrahátizsák mint az enyém. Hiszen ez egy utazó! - nyilal belém a felismerés és valamiért ösztönösen elindulok felé. Abban a pillanatban ő is kiszúr engem, - ami nem nehéz tekintve, hogy még mindig úgy nézek ki mint egy vándorcirkusz. Arcán mosoly jelenik meg és legnagyobb meglepetésemre integetni kezd. Visszaintek s mikor odaérek csak úgy felbuknak belőlem az angol szavak: Hey traveller! - azaz szia utazó! Ő is köszön, a hangja olyan mintha egy régi ismerőst köszöntene. Délinek látszik, legalábbis barna bőre, sötét szemei és szintén sötét göndörödő haja erre enged következetni, ugyanakarok nem egy nagy darab, sőt kifejezetten vékény és alacsony. Könnyedén és kötetlenül beszélgetünk pár percig, ki merre tart, honnan jön, ezek a fő kérdések aztán édesen ebéddel kínál. Elmosolyodom de visszautasítom, viszont a gesztus roppant jól esik. Most találkozott velem, még a nevemet sem tudja, az egyetlen közös bennünk, hogy mindketten nomád világjárók vagyunk mégis olyan közvetlen és kedves. Sok szerencsét kívánunk egymásnak majd elbúcsúzom, nem messze állok meg tőle az úton és kezdem is a stoppolást, de az utam során először úgy látszik elakadok. Legalább 20 percig állok és nem történik semmi. Sokan mennek el mellettem, mindenki a pihenő parkolójából fordul ki, de vagy tele van az egész autó (családok jönnek mennek, de aranyosan integetek jelezvén, hogy sajnos nincs helyük) vagy egyszerűen csak nem akartak felvenni. Telt múlt az idő és nem haladtam. Ajj ajj mondom mi lesz. Ekkor mögöttem megjelent a srác, mint később megtudtam Paulo, Spanyolországból. Szégyenlősen kinyögi, hogy szeretnék e vele stoppolni, hátha felvesznek kettőnket mire én vidáman bólogatok, hogy persze persze. Onnantól aztán ketten szobroztunk, integettünk vagy épp táncikáltunk az út szélén az "Italy" táblánkat lóbálva. Amíg az egyikünk bohóckodott hátha megáll valaki, a másik sztorikkal szórakoztatta vagy kérdésekkel bombázta. Remekül telt az idő csak épp egyhelyben dekkoltunk. A benzinkútról már mindenki minket nézett, a kamionosok velünk nevettek közülük többen meg is álltak csak hát nem vehettek fel minket, tiltja a munkájuk. Aztán több mint egy óra múlva lefékezett mellettünk egy srác egy kis fiat puntoval. Felugrottam mint aki tüzet fogott és elkaptam Paulo kezet, kértem, hogy mondja a legközelebbi osztrák falu nevét és ne azt, hogy Olaszország. A dolog bejött mert a srác elvitt minket Villachba, 30 km-re az olasz határtól. Nem volt hosszú út így nem is beszélgettünk sokat, viszont az valahogy kiderült, hogy az autóban mindenki szereti a kémiát, illetve a sofőrünknek nagyon tetszett a tény, hogy Pauloval mindössze egy órája ismerjük egymást és máris együtt utazunk.

Valahol Villach határában szálltunk ki egy kereszteződésben, ahol aztán kezdődött előlről az egész taktika. Most már nem volt kérdés, hogy Paulo és én Udine-ig (valahol félúton Villach és Velence között) együtt akarunk eljutni. Ismét szobroztunk az autópálya felhajtó mellett, nem egy nagyon szerencsés helyen. Eltelt legalább másfél óra és senki nem állt meg. Úgy hajtottak felfelé a pályára mint a szél. Paulo a végén már a kezeit összetéve, tekintetét az égre emelve próbált stoppolni amit én nem bírtam ki mosolygás nélkül. Persze a végén ismét akadt fuvarunk. Egy csili-vili fekete audi közeledett nagy sebességgel - gondoltam is magamba, na persze majd pont ez fog megállni két ilyen szutykos nomádnak mint mi - aztán hirtelen megállt a két sáv közötti csíkozott útfelületen megjegyzem teljesen tilosban. Kicsapódik az anyósülés ajtaja, a kocsiból pedig odakiabál nekünk egy férfi angolul: Pattanjatok be skacok! Pauloval összenézünk, nincs mese, futás különben itt éjszakázunk. Bűntudatosan bedobom a koszos hátizsákom a hátsó ülésre és beülök mellé, megkérdezem a srácot, hogy nem baj e de csak leggyint. Megkérdezi, hová megyünk - na még jó, hogy most azért szóba kerül, így hogy már beültünk - Italy! Válaszoljuk mindketten. A határ mellé tud minek vinni, egy pihenőbe. Nekünk már akkor mindegy volt, csak el ebből a balszerencsés kanyarból. Útközben a szőke srác elmeséli, hogy régen ő is rengeteget stoppolt és most mikor meglátott minket az úton azonnal fékezni kezdett.

- Mikor megláttalak titeket az úton, eszembe jutott a fiatal énem, tudtam, hogy meg kell állnom! Együtt indultatok? Merre mentek? - kérdezi és mi Pauloval nevetünk, aznap már másodjára meséljük el, hogy csak ma délután találkoztunk. Megérkezünk, hát nem tudom pontosan hová. Valahol az olasz határ közelében egy benzinkút mellett, ahol van egy hotel és az egész mögött egy gyönyörű hatalmas hegy magasodik, na pont oda.

Kiszállunk a puccos audiból, mi a két stoppos túrista, elbúcsúzunk aztán le is telepedünk egy padra, gondolván pihenünk egy kicsit. Nem telik el kettő perc és egy lány hangját hallom: Heeeey travellers! - hát ilyen nincs, gondoltam magamban. Egy csajszi közeledik felénk, hátizsákkal, fején szalmakalappal. Még egy utazó! Egyből megölel mindkettőnket. Kiderül, hogy Pauloval ugyanoda tartanak, ugyanarra fesztiválra mennek, ezen mindannyian nevetni kezdünk. Milyen kicsi a világ! Miután megbeszéltük, hogy ki merre és hogyan próbál fuvart szerezni szétszéledünk. A lánynak szerencséje van, még aznap kora este talál valaki aki Udine-be megy, mi Pauloval azonban úgy látszik itt ragadtunk. Sötétedni és hűvösdni kezd, így mindketten feladjuk aznapra a stoppolást. Hátramegyünk a parkoló legtávolabbi részére és elkezdek "megágyazni". Rátelepszem a hálózsákomra, aztán a táskámból elkezdem kipakolni a vacsorának valót, Paulo ugyanígy tesz. Leteríti a két hálózsák közé azt a darab vásznat amit Klagenfurtban a parkolóban is láttam, én kérdés nélkül középre teszem az ételt, ő is. Mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog. Kenyér, sajt, paradicsom, uborka, szalámi, kuszkusz és csokoládé kerül elő, én pedig még gyorsan beugrom a benzinkútra egy kis gyümölcsléért. Egy varázslatos hangulatú vacsora volt ez, egy parkolóban, fogalmam sincs pontosan hol, egy fiúval akit aznap ismertem meg és mégis órákon át tudtunk beszélgetni miközben a földön, hálózsákon ülve megosztottuk egymással az ételünket.

Mielőtt aztán teljesen becipzároztam volna magam a hálózsákomban még odaszóltam neki:
- Lehet, hogy egy parkolóban alszunk, de miénk a legszebb panoráma amit csak kívánhatunk!