A második nap reggelén mondanom sem kell, hogy már reggel 6 óra körül alig bírtam megülni a fenekemen, de gondoltam mégsem kellene, hogy szegény osztrák fogadóm Nicki a kotyogós kávéfőző hangjára ébredjen amikor végre szabadságon lehet, úgyhogy tűrtőztettem magam és a mobilomon vadul keresgéltem Graz nevezetességeit. Telt múlt az idő, motoszkálást hallottam a másik szobából ezért rögtön utánna 2 perccel már menetkész is voltam, Nicki kilépve a hálóból pedig elég meglepetten nézett rám. Kaptam tőle egy egyszerű de nagyszerű várostérképet, gyorsan meg is állapítottam, hogy az egész városon - legalábbis a központján - 20 perc, de maximum fél óra alatt át lehet sétálni még akkor is, ha úgy vánszorgunk mint egy vemhes mama mackó a gyantában, ezért a villamost mint közlekedési eszközt el is vetettem. Marad szépen a séta. Aztán amikor kinéztem az ablakon kissé morcosan vettem tudomásul, hogy a tegnapi szürke komor esőfehők tanyát vertek Graz fölé. Esett. Na nem baj - gondoltam magamban - ennyi nem fog elriasztani az már biztos. A túrazsákomból kikotortam az édesanyámtól kölcsön kapott özönvízbiztos szuperszexi lila esőkabátomat, hosszú farmert húztam, hozzá sportcipőt (utóbbival még gond lesz - micsoda meglepetés) és már készen is álltam az esős városnézésre.

Az első kanyar után

  Hát kb. az első kanyar után éreztem, hogy el kellett volna még egy pulóver az esőkabát alá. A következő sarkon arra is rájöttem, hogy nem a kínai sportcipőmet kellett volna felvennem. Sok sok kellett volna. Na de mostmár elindultunk, nem fordulunk vissza, legalább reggelizni beülök valahová! Hamar találtam is egy helyet ami korán nyitott. Becsattogtam ázottan, fázva és akkor még csak 10 perce sétáltam! A pincérfiúval a következő rövid beszélgetés zajlott le közöttünk:
- Szia, jó reggelt, beszélsz angolul?
Ő nagy szégyenlősen bólogatva azt feleli, igen egy kicsit. Az pont elég - gondoltam magamban, legrosszabb esetben rábökök az étlapom valamire. Nos miután elmondtam neki, hogy valami reggeli menühöz hasonlót szeretnék, ő folyékonyan és gyorsan az étlapon mutogatva szinte már izgatottan kezdett el ajánlani mindenfélét, én meg csak néztem nagyokat. Ühüm, tehát ilyan amikor Grazban "csak egy kicsit" beszélnek angolul. Félek milyen az, ha profik...
Fél óra múlva már jóllakottan baktattam újra az esős utcákon. A cipőm valahol a második utca közepén már szabályosan csattogott minden egyes lépésemnél, a hajtincseim végei az esőkabátomra tapadtak, a nadrágom szára is csurom víz volt, és ha ehhez hozzáképzelem azt ahogy sűrűn törölgetem a telefonom és próbálok fényképezni hát biztosan röhejesen nézhettem ki. De! Mindennek ellenére Graz egy magával ragadó kis osztrák város.





   Na de kérem szépen azért a ködös esős felhős panorámáért ami fent elém tárult határozottan megérte! Az egész park üde zöld, tiszta, az eső miatt friss is és ami még jobb a rossz idő miatt nem hemzseg a túristáktól. Kényelmesen nyugodtan végig lehetett sétálni, elolvasni és megnézni mindent. Miután körbesétáltam vagy kétszer, és elmerengtem egy mókust nézve aki szerintem azzal szórakoztatta magát a fán, hogy lerázta az esőcseppeket a levelekről - nem vicc hosszú percekig néztem ahogy játszik - elindultam lefelé és teljesen az ellenkező oldalon értem le. Mondanom sem kell, megint elvesztem. De jó! Mentem amerre láttam, és amerre tetszett aztán egy idő után... a gyomrom kezdett vezetni egészen egy hangulatos kis étteremig, ahol a srácok a pultnál szintén "csak egy kicsit beszéltek angolul". Kapásból kértem egy forró teát a napi ebéd menüt és mivel hatalmas díszes betűkkel ki volt írva a bejáratra hogy "világhírű hihetetlen sajttorta", tudtam, hogy anélkül nem megyek el, hogy meg ne kóstoljam.









   Hát világhírű az biztos. Világhírűen laktató! Elképesztően finom volt, viszont hiába kaptam csak egy kis szeletet, három falat után úgy éreztem mintha már egy egész tortát ettem volna. Miutána teámat is megittam, folytattam a városnéző túrámat ugyanabban a roppant feltűnő lila szerkóban, azzal a kitartó makacs borús esővel ami végigkísért szinte egész nap.







   Késő délután értem vissza Nickihez, vettem egy forró fürdőt, ledöntöttem magamba legalább fél liter forró kínai levest - hogy ezzel elejét vegyem a garantált megfázásnak - majd ahogy az várható volt skype és viber beszélgetések zajlottak 1-2 órán keresztül. Többek között ekkor közöltem édesanyámmal a teljes igazságot, miszerint nem a Balatonhoz mentem kempingezni, hanem Velencébe indultam, stoppal. Na de ez majd egy külön postot érdemel!