Előkészülni, elindulni

   Hát csak el jött, nem bírtam, égett a talpam, tele is volt a hócipőm, megvolt bennem az a tipikus "mindegy hová csak el innen életérzés" is, úgyhogy nem kellett sokat várni arra, hogy átkattanjon bennem valami, és 6 napra világgá menjek. De persze azt sem csak úgy simán, hanem stílusosan, Miss Abraham módra. 

   Egyetlen nagy kérdés volt csak bennem. Hová? Mert a mikor, hogyan, miből, kivel kérdésekre vagy tudtam a választ vagy egyáltalán nem érdekelt. Tudtam, hogy a következő héten eljöhetek szabadságra, volt némi spórolt pénzem, abban is biztos voltam, hogy egyedül akarok menni és hát a hogyan? Na számomra pontosan ez volt a leglényegtelenebb kérdés az összes közül. Mindegy miképpen a lényeg, hogy spontán, most azonnal. Tehát vissza oda, hogy hová. Grazba. Miért pont Grazba? Tudja a fene. Nincs messze, kis osztrák városka és valami azt súgta, hogy az ott jó lesz. Következő lépésben kerestem magamnak szállást. Nem hotelt, couchsurfing hostot, illetve csupán annyit tettem, hogy feltettem a tervezett utazásom az oldalra és már záporoztak is a fogadoktól az üzenetek. Végül lefixáltam a dolgot egy osztrák lánnyal. Ezután kértem kölcsön egy túrazsákot, összepakoltam kb 30 kg-nyi cuccot majd böngészni kezdtem a térképet. Graz nagyjából 300 km-re van Budapesttől, és én ezt a 300 km-t stoppal terveztem megtenni. Miután alaposan utána jártam a stoppolás rejtelmeinek, kértem tippeket és olvastam rémtörténeteket egyre biztosabb voltam benne, hogy így akarok utazni. A motyóm összecsomagolva, az út kinézve, elméleti tudás elsajátítva, az osztrák lány vár este Grazban. Minden készenáll ahhoz, hogy elinduljak. Előző nap lecsattogtam vidékre, hogy a drága kutyusom beadjom megőrzésre édesanyámhoz, és hogy elkérjem a sokat megélt vagány terepmintás kis sátort. 

   

   Előttevaló éjjel alig bírtam aludni, csak az járt a fejemben, hogy holnap nekivágok nomádkodni, egyedül, stoppal, sátorral, 30 kg-os túrazsákkal. Reggel fél 4-kor indultam vidékről, 7-kor pedig Budapestről. Felvettem a táskám a hátamra és úgy éreztem magam mint egy alultáplált teknősbéka. 

  Ekkor már több ismerősöm és családtagom tudott a tervemről, és hát meg kell mondanom igen vegyes reakciókat váltottam ki. A legpozitívabbtól (úh, de vagány vagy! irigyellek!) a legpesszimistább, legnegatívabbig (nem vagy normális, felelőtlenség így nekivágni!). De hajthatatlan voltam. 8:07kor ment a vonatom kelenföldről Székesfehérvárra.

Az első állomás

 Már régen szemezgettem a székesfehérvári Bóry-várral, így amikor láttam, hogy a város széléről indul a 8-as főút amit terveztem végigstoppolni, gondoltam útba ejtem. Maga a kastély kicsi, de annál hangulatosabb, csodás a kertje, és az épület is olyan igazán hercegnős. Hosszasan sétálgattam a falak között, élveztem a jó időt, a rózsakertet aztán fél 10 magasságában elindultam a 8-as főút felé.

Minden kezdet nehéz... vagy mégsem? 

   Baktattam kifelé még mindig kicsit alultáplált teknősbékaként (bár már kezdtem megszokni, hogy 50 kiló helyett 80 voltam...) a főútra és akkor ott bevallom, nem tagadom, elbeszélgettem magammal. Most komolyan? Elindulsz? Stoppal?! Grazba??!! Sütött a nap, kezdtem izzadni, sajgott a vállam és alig jöttem arrébb egy megyét. Hát ez szép lesz... - gondoltam magamban. Megmondom őszintén egy részem azt hitte, hogy eljövök Fehérvárig, kastélyozok egyet aztán nyuszi leszek, meggondolom magam és vissza vonatozom Pestre. A másik részem meg jól tarkón vágta a gyáva alteregóm, úgyhogy csoszogtam tovább az út mellett. Már akkor magamon éreztem a fél város tekintetét, sőt még a Budapesten begyűjtöttem pár édes kis beszólást. Egy lány a hátizsákomat nézve odaszólt a barátjának, hogy őt biztosan hátrahúzná a fenébe, és két srác pedig nem bírta ki győzött a kiváncsiságuk, megkérdezték, hogy egy ekkora lány mint én hová megy egy akkora hátizsákkal? Mire én nemes egyszerűséggel egy bájos mosollyal az arcomon azt feleltem: világgá. De vissza a 8-as főútra. A két énem még mindig takarón vágósat játszott amikor már kiértem a városból, letettem a zsákom az út szélére és a tekintetem a városből kifelé száguldó autókra függesztettem. Ekkor ismét egy kisebb vitába keveredtem saját magammal. 

- Na, akkor fel a kezed, hajrá stoppolj!
- Jó mindjárt, csak még... ülök egy kicsit a túrazsákomon.
- Aha... nyuszi vagy... tudtam. Inkább fordulj vissza. Grazba stoppal, elment az eszed.
- Ssss már! Mindjárt na! - ilyenkor már a jó magyar útépítő munkások sűrű fejvakarások közepette próbálták kitalálni, hogy mit is csinál az a zakkant kiscsaj a főút szélén kedden reggel fél 10kor.
- Oké, na most! Most felteszem a kezem! - aztán ültem tovább.
- Ühüm... látom, hűha...

- Fogd már be! Ne stresszelj!
- Mondtam, hogy nem csinálod meg!
- Háh, na csak figyelj!
Abban a pillanatban feltettem a kezem, mosolyt vartam a pofimra és vártam mi történik. Attól a pillanattól kezdve körülbelül ha 5 percet álltam az út mellett, nagyjából a negyedik autó meg is állt. Wáó, - gondoltam magamban - ez gyorsan ment. Ablakon bekukkant, csekkoltam gyorsan mindent. Idősebb bácsi ült benne, le is tisztáztuk egyből, hogy Körmendig simán elvisz. Én már ekkora nagyon örültem, hiszen az már majdnem a határ, aztán miután beültem és még kicsit beszélgettünk kiderült, hogy tulajdonképpen Szentgotthárdig megy mivel ott lakik. Az első gondolatom az volt, hogy ekkora mákom nem lehet, hogy az első stoppal gyakorlatilag a határig jutok! Repesztünk végig a 8-ason, közben kiderül, hogy a sofőröm Laci bácsi, fuvarozó, kamionnal meg úgy mindeféle furgonnal keresztül kasul bejárta Európát. Mesélek neki én is, arról, hogy mit tervezek. Itt ott elámul, azt kérdezi nem félek e? Azt felelem nem. Attól, hogy félek még nem változik semmi, inkább óvatos vagyok és elővigyázatos, az már inkább ér valamit mint a sima félelem. Az csak megmérgezi az egész élményt. Előrünk Rábahídvégre ahol el kell intéznie egy két munkahelyi dolgot, így engem kitesz egy kempingnél. Megbeszéltük, hogy addig próbálkozom hátha találok valakit aki át is megy a határon, Laci bá úgyis ezen az úton jön ki a városból, így ha még mindig az út mellett szerencsétlenkedem akkor ismét felvesz. Levágódom a kemping mellett egy büfé asztalhoz közel a Rábához és amíg vártam megebédeltem. Itt sem maradhatott el egy kis csevely a büfés nénivel. Ő is hitetlenkedve hallgatta, hogy mire készülök.

Fél óra múlva már ismét az út mellett álltam, készen a második stoppolásra, ám itt már nehezebb dolgom volt. Döntően "munkás" autók döcögtek a nagyobb városok (leginkább Szombathely) felé, teli megtermett nyugat magyarországi dolgos legényekkel. Oké, hogy vagány vagyok de a "Hogyan stoppoljunk csajsziként egyedül a nagyvilágban" kézikönyv egyik legfontosabb szabálya, hogy nem ülünk be olyan autóba amiben több férfi utazik. Úgyhogy szobroztam tovább az út mellett és gyűjtögettem a "ez mi a fenét csinál" pillantásokat az autósoktól. Többször volt olyan, hogy amint megláttam, hogy a fentebb leírt munkás autó jön velem szemben, az addig vadul kalimpáló hüvelykujjas kezem hirtelen leereszkedett. Egy ilyen kis akció után egyszer csak vad kutyaugatás hallok a hátam mögött. 

Egy keverék kis törpe valami tartott felé, veszettül csaholt de azárt csóválta a farkát, mögötte egy néni battyog és kíváncsian méreget. Lejátszódik a szokásos beszélgetés. Ki vagyok, mit csinálok? Csodálkozás, kérdezgetés, fejcsóválás. Majd utána hirtelen azt kérdezte, kávézom e, mert épp most főtt le és szívesen kihoz nekem egy csészével. Úgyhogy ott a 8-as főút mellett valahol Rábahídvég határában kávézgattam egy nénivel akinek még a nevét sem tudom de kb olyan aggodalmas pillantásokkal méregetett mintha csak a saját nagyanyámat láttam volna. Épphogy megittam az érezhetően kotyogós kávét ismét feltűnt a kis fehér furgon, benne Laci bá. Nemsokkal később Szentgotthárdon voltam, és itt már esélyes sem volt a nyuszi alteregómnak. Ha idáig eljötttem, ennyi idő alatt, ilyen szerencsésen muszáj tovább mennem. Már akkor kezdtem rákapni a dologra. A szerencse sorozat pedig folytatódott, mert alig kellett várnom, egy aranyos osztrák idős pár átvitt a határon egy kimondhatatlan nevű kisvárosba a vasútállomáson.

                                      

Na jaaa, jaaa Graz!

Mivel halványlila gőzőm nem volt, hogy merre menjek gondoltam csalok egy kicsit és mivel épp állt az állomáson egy Grazba induló vonat, felpattantam. Akkor már délután felé járt, és úgy voltam vele, hogy még sötétedés előtt oda szeretnék érni, így az utolsó 80 km-en elfogadhatónak tűnt a vonatozás. Az automata azonban rossz volt (az osztrák személy vonatokon magán a vonaton van az automata - meglepetésemre), így jegyet nem tudtam venni , viszont érdekes módon nem féltem attól, hogy itt esetleg az ellenőr megbűntet. A következő meglepetés viszont csak most jött. Gleisdorfban, gyér német tudásomat felhasználva összeraktam, hogy vonatpótló busz megy Grazba, úgyhogy legyek szíves leszállni és buszozni. Ühm, oké. Gondoltam ősi ösztönös módon követem a tömeget, és a dolog bejött mert meg is pillantottam egy buszt amibe veszettül hajigálták befelé a csomagokat. Kissé primitíven ugyan de nekiszegeztem az éppen pakolászó sofőrnek a kérdést:
- Graz?!
Mire a válasz: - Na jaaa, jaaa, Graz! - és azzal a lendülettel egy kecses mozdulattal bevágta a motyóm a csomagtérbe. Na mondom, nincs is választásom mostmár megyek Grazba, de mielőtt még fellökdösött a buszra azzal, hogy Schnell, schenell én azért még lelkiismeretes kérdeztem, hogy : na de hát ticket?! - de nem nagyon érdekelte, feltuszkolt és már indított is. Én nem erőszakoskodtam, ha nem ticket hát nem ticket, leültem és elkezdtem nézelődni kifelé. Komor szürke esőfelhők magasodtak a gyönyörű sötétzöld fenyőerdők fölé. A levegő friss volt és hűvös, és amikor azt mondom, hogy minden olyan zöld akkor arra a bizonyos üde, élettel teli csodás zöldre gondolok. Körülbelül egy órát buszoztam, szebbnél szebb kanyargós utakon, dombokon fel le és erődök között, aztán fél 6 körül megérkeztem Grazba.  Hatalmas mosoly ült az arcomon, arra gondoltam: ez az! megcsináltad! Megint szerencsém volt, mert amikor leszálltam nem esett, és az osztrák fogadóm is csak 10 percre lakott az állomástól. Kissé fáradtan de annál boldogabban érkeztem meg hozzá, ő pedig nagyon aranyos módon körbe ugrált, segítőkész volt és még egy finom vega vacsit is összedobott. Ellátott térképpel és infókkal másnapra, sőt a bizalom teljes jeleként még kulcsot is kaptam az albérletéhez, modván így ki be járkálhatok szabadon. Igazán jól esett, hogy ennyire bizott bennem. Egy hosszú zuhany után (rég nem örültem annyira egy egyszerű zuhanyzásnak) végül bedőltem az ágyba, és alig vártam, hogy reggel legyen, amikor is nekivágok felfedezni a várost.