Régóta tervezem ezt a bejegyzést, mert úgy érzem jól esne megosztani ennek a csodálatos útnak a történetét ami kicsit kevesebb mint egy éve kezdődött és a mai napig, ebben a percben is zajlik.

2015 májusában nagy, hirtelen elgondolásként összeköltöztünk, mindezt május 1. , mintha direkt időzítettük volna az új nagy kezdetet egy gyönyörű napsütéses munkaszüneti napra, nyomatékosítva ezzel azt, hogy itt bizony nagy dolgok készülődnek és óráisi változások várhatóak. Mosolyogva, az összeköltözés gondolatától megrészegülve ültünk a szétpakolt cuccainkon és dobozból ettük a pizzát amikor a párom felhozta, hogy most, hogy végre saját lakásunk van kellene egy kutya. Én legbelül repkedtem az örömtől, hiszen mindig is akartam egy saját kutyát, akivel nagyokat sétálhatok, mindig vár haza, odatelepedik mellém a fotelbe csendben szunyókál amíg én tv-zek vagy olvasok. Ám megszólalt a vészcsengőm és egyből tartottam egy bosszantóan kioktató előadást arról, hogy egy kutya mekkora felelősség, és hogy legalább 10 évre szóló döntés és hát gyakorlatilag olyan mintha lenne egy gyerekünk aki soha nem nő fel. Persze azonnal jött a kontra, de hát majd ő sétáltatja és gondozza és ő tudja mivel jár. Egyszeriben mintha magamat láttam volna kisgyerekként amikor pontosan így próbáltam anyám meggyőzni egy háziállattal kapcsolatban. Végül természetesen beleegyeztem, én is nagyon akartam. Ezután kezdetét vette a lázas keresgélés. Egyértelmű volt, hogy örökbefogadunk, az is világos volt, hogy kistetű maximum közepes termetű kutyust szeretnénk, innen viszont szabad volt a pálya. Egy hétig tartott talán a kutakodás amikor Patrik villámcsapásszerűen beleszeretett egy kutyába az egyik adok-veszek portálon. Olyan izgatott lett, hogy nem ismertem rá. Csak nézte a képeket és egyrecsak azt ismételgette: "nekem ő kell, nézz rá! nagyon szeretném!" Semmi különös nem volt a kutyusban, sőt! Kis foxi-jack russel keveréknek nézett ki a két képen. Kajla lelógó barna fülek, fehér alapon barnás foltok, nagy fekete gomb orr, hunyorgó szemek. Én eleinte vonakodtam, az én képzeletemben egy bolyhos kis fehér szobacirkáló volt nem pedig egy nyurga kotorék eb. De nem szállhattam versenybe, szerelem volt első látásra, még arra is válallkozott, hogy most azonnal elindul és elhozzá. Majdnem hanyat vetettem magam a döbbenettől. Már ma?! Se kutyatál, se alvó helye, még pórázt és hámot sem vettem! Ennyit arról, hogy átgondolt döntés lesz. Mire észbe kaptam már vette is a kabátját és kint volt az ajtón. Én mint aki tüzet fogott elviharzottam a legközelebbi állatboltba hámért, és minden más vacakért. Az eladó igen viccesen nézet rám amikor csak találgatni tudtam a kutya méretét...

   Az esti órákban tűkön ültem, aztán végre csipogott a kapucsengő és az ajtóban megjelent a párom ölében egy reszkető kutyával. Mélybarna, nagy kerek szemeit rám függesztette és úgy nézett rám mint aki menten szörnyet hal. Letettük az előszobába. Az egész állat úgy nézett ki mint egy rozoga szék ami alig áll a lábán és épp összeesni készül. Egy pillanattal később alul felül jött belőle minden... úgyhogy az első találkozásunk alkalmával sikálhattam a linoleumot. Addig ő mint aki a végső ítéletre vár, a falhoz simult és reszketett minden porcikájában. Patrikra néztem aki tanácstalan nagy barna szemekkel nézett vissza rám. Én annyit mondtam végül, hogy fürdessük meg, ám ahogy a kis összegömbölyödött reszkető kutyához értem összeszorult a torkom. Ennek nem így kellene lennie! Nevetgélnünk kellene, miközben ő hevesen szimatolva de legalább kiváncsian bár kissé bátortalanul felfedezné a lakást. Volt már kutyám, igaz vidéken kertes házban, amolyan családi kedvenc, és mentettünk már meg több kutyát az utcáról, és most rémisztő hasonlóságot véltem felfedezni egy gyerekoromban megmentett pincsi tekintet és az én új kiskutyám pillantása között. Felemeletem és ő hagyta magát. Egy szó nélkül egy mozdulat nélkül tűrte, hogy a kádban lecsutakoljam, aztán ahogy száradni kezdett azonnal bemenekült a fotel alá és nem mozdult. Most végre tudtam beszélni Patrikkal. Elmondta, hogy egy külső kerületi lakásból hozta el, ahol eddig az udvaron volt, egy kenelben. 5 hónapos, és 5 hónapot élet le egy kenelben, még nevet sem adtak neki. Azt, hogy ütötték csak sejtettük, mégpedig abból, hogy ha egy kicsit is megmozdítottam a kezem úgy rohant el remegve mint a szél. Hiába próbáltuk kicsalni a kanapé alól meg sem moccant és amolyan "kérlek ne bántsatok" tekintettel nézett ránk. Se étel, se víz, se séta. De a séta mégis csak kell... így aztán nagy harcok árán szinte kicimbáltam szegényt miközben ő a körmeivel kapaszkodott a szőnyegbe, aztán mikor a "kezeim közé került" félelmében inkább megadta magát. Ott abban a pillanatban azt hittem sírok. Ölben vittem le sétálni, póráz és hám nélkül letettem a fűbe, ő pedig mint egy halálra rémült kis őzike állt a parkban. Moccanni sem mert. Tettem egy lépést és ő akár az árnyék követett, de magától semerre sem ment. Eltelt így 10 perc majd felmentünk. Dühömben felhívtam a nőt akitől a párom elhozta és kertelés nélkül rákérdeztem, hogy ütötték e a kutyát, mire a válasz egy kis habozás után nem volt. Hát persze... azért roncs a kutya. Lecsaptam a kagylót és dühösen néztem magam elé. Sajnáltam őt, nagyon sajnáltam, ugyanakkor örültem, hogy most már itt van, annak ellenére, hogy tudtam nagyon hosszú út áll előttünk és nekem végig nagyon türelmesnek kell lennem.